Tartalmak létrehozásához (vagy Regisztráció) szükséges.

(A)szociális vagy a nélkül?

Teli napfordulo.

Szavaztam. Megnéztem egy nevet, ő ott sincs:( (Egyéninéni volt Hegyen.)

Kedves Sorstársak!

Elindult az év orvosa pályázat, ahol  jelöltem e honlapon is nagyon sokat segítő Dr. Ratkóczi Évát. Aki egyetért azzal hogy az év orvosa jelölést elnyerje - az astellas- díjat, az alábbi linken szavazzon rá. http://www.astellasazorvosokert.hu/szavazas - a listából az R betűnél találjátok. Mindenkinek köszi Azur

Lepadlózni azért ritkán szoktak ennyitől, egy ilyen rajongásban vagy 'oltárképben' benne van, hogy a festett kép mögött az ember azt csinál, amit akar. És természetesen az is, hogy mekkora pofáraesés, ha tényleg azt csinál, amit akar, pl megházasodik.

Viszont jót röhögtem a minap. Álmodtam. Következő volt az álom: házvezetőnő/albérlő vagyok egy negyven-ötvenes manusnál, aki baromira hasonlít erre az énekesre (38 éves amúgy a pasas, amúgy kb eldönthetetlen a kora. Szláv, világosbarna haja és szeme van. Hol fiatalabbnak néz ki, hol idősebbnek, világítás, alvásmennyiség és mimika függvényében kb).

Na most a történetben szereplő bácsi annyira klintísztvúd, hogy kb azt se lehet tudni róla, van-e családja, kutyája-macskája, miért mászkál úgy, mint akinek meghalt valakije... Masszívan hallgat, annyit árul el, hogy katasztrófaelhárító volt régebb, csak épp megszűnt mögüle a brigád. Ő még maradt volna, ami abból látszik, hogy rendszeresen publikál cikkeket a témában, illetve a szobájában imitt-amott még ott figyelnek ilyenek, hogy halinacsizma, meg vegyvédelmi ezmegaz.

Úgyhogy kb a történet nagyrésze abban telik, hogy én kopogósan hivatalos vagyok, ő hallgat, békén hagyjuk egymást tiszta erőből. Na és kb az álom vége felé megnyílik, kiderül, hogy nem a brigád megszűnése volt az egyetlen veszteség az életében, hanem asszon is meghalt, és én pont a gyász utáni időszakba csöppentem bele. Tehát fény derült a hallgatásra meg arra a furcsa szigorra, amivel mászkált a világban. Nem szeretek családtagok haláláról hallani, máséról se, de ennyi év távlatából csak annyi volt benne fontos, hogy értem már, miért volt csak félig jelen ez az ember mindenhol. 

Na de ééérted, így átfogalmazni az egész karaktert, hogy végigmehessen a történet?? Mert hogy be van szuggerálva az agyamba, hogy a konkrét személyről nem szabad költeni, se álmodni.

Bebukottak

Van kedvetek megnezni ezt a filmet ?

Az eredeti témára reflektálva: egyszer az egyik híres magyar híradóbemondóba voltam szerelmes. És egyszer megtudtam, hogy lett férje, gyerekei, boldogság és hogy mindez NÉLKÜLEM... Nem kerültem padlóra, keserű mosollyal tudomásul vettem.

Ez a fajta képzelődés bizonyos szinten megmaradt, de valahogy most már nem elég, egyoldalú, unalmas. Mégis nekem egyrészt valahogy ki kell élni a vágyakozást, és mivel más nincs (vagy iszonyatos szenvedés): fejben. Természetesen könnyű is csak egy képet szeretni, aki nem szövegel vissza. Hangsúlyozom: nálam és ezt a nézetet sem kell túlzásba vinni. sztem

Pedig jó ötlet a topik, meg érdekelne is, csakhogy most holtponton vagyok etéren. Egyébként most kommunikációt szeretnék tanulni a munka és a egyéb társas kapcsolatok miatt is. Bár kissé félek hogy belecsúszok valami pénzlehúzós történetbe...

Valahogy elnémult ez a topik.

Igazából az benne a vicc, hogy azzal indítottam el, hogy az oltárképek, nagyon tisztelt személyek témában fog elindulni egy diskurzus*.

Ehhez képest az jött be, amit sejtettem, és amibe az indító szöveg szerkesztésekor is belecsúsztam: általános témák jöttek fel, amiket én felvetettem ugyan, de azért, hogy kialakuljon egy értelmes beszélgetés.

Hogy ne csak én szövegeljek a magam tipikus nevekkel telepakolt, érthetetlen témájáról, hanem más is hozzá tudjon szólni általában a témához. Na ehhez képest volt iksz komment, aztán síri csend. Valamit eltolhattam a kérdés megfogalmazásában:)

*erről a szóról azonnal eszembe is jut Viktor Pelevin, akit érdekel, bogarásszon utána. Én a Metamor szent könyvét olvastam tőle utoljára, ott gyakran megjelennek kölünféle diskurzusok.

Van sok marhasága az embereknek, amit meg kell figyelni és vigyázni kell vele, mert ha nem, akkor mindent félre fognak érteni, te meg viszontag.

Ez is egy logika, de ha valakinek van családja (ahol szeretik, ez a kulcsszó), meg volt vaegy barátja, olyan akár csak rövid időszaka egy párkapcsolatban, ami 'igazi' volt, akkor az fogja cseszni az illető csőrét. Nem folyamatosan, egyénenként változik, ki milyen gyakran igényelné a másik ember figyelmét (mielőtt valaki félreviszi, nem csak szexuális típuú figyelemre gondolok, sőt az önmagában rövid időkre van 'hitelesítve', hanem olyan általános emberi figyelemre gondolok, amiben vagy van szex, vagy nincs). 

Meg vannak a remeték.

Úgyhogy nincs ökölszabálya annak, hogy ki mikor mennyire akarjon a többiekkel zsizsegni, erre akarok én kilyukadni. Ezt a játszmáázs-drámázás-hülyeségtologatást meg el kell tudni viccelni, vagy feloldani, vagy leszarni. Muszáj, társadalomban élünk.

Nagyon találóan leírtad a "normális" emberek reakcióit. Tényleg mindent túlreagálnak és imádják a "drámát", ha az nem velük történik meg.
Egyébként én is egyedül vagyok, de már megszoktam. Ami sosem volt, az egy idő után nem tud hiányozni.

'Ráadásul ha valaki (azt hiszi hogy) "tökéletes", akkor nincs szüksége a másikra, mert boldog egyedül (ami az én esetemben hazugság, bár szerintem lehet olyan ember, aki nem párkapcsolatban találja meg a boldogságát).' - szerintem nagyképűség és narcisztikus önimádat nélkül kellene megtalálja a saját világát az ember, és csak utána legyen párja. Nem kötelező, de szerintem így lenne jó.

T. i. saját példa, hogy megmentetni magad párkapcsolatnak álcázva kész szociális öngyilkosság. És a potenciális partnerek se szeretik, maximum kifogsz egy olyan egyedet, aki kellően domináns ahhoz, hogy lubickoljon ebben a szerepben (de mindig csak félembernek tartson téged, akihez képest ő nagyon okos lehet). Tehát az se ciki, ha vkinek (akinek van élete, dolgozik, elvan stb egymagában vagy barátokkal és egyéb nem-párkapcsolatos ismerősökkel) épp egy olyan életciklusa van, amikor partnerre lenne szüksége a kerek világhoz, sőt, ez így normális. Viszont aki sose érzi magát igazinak partner nélkül (akin a partnere az 'illetékbélyeg', az bizonyítja élete értelmes voltát), azzal valami megint csak nem oké.


Nekem a párkapcsolat a világ legnehezebb dolga. Volt már néhány nehéz helyzetem, de az hogy normális kapcsolatom mikor lesz nem tudom. Valahogy úgy képzelem, hogy idővel a tapasztalatokból (ami nekem alig van) leszűri az ember, hogy mit is akar és szerintem kell egy nagy adag szerencse is, hogy olyan társsal hozza össze a sors, akivel összepasszol. Nem lefelé húzzák egymást és tudják tolerálni egymás hülyeségeit.

Namost ez a banális elméletem, ami szép és jó. És van a valóság, ittésmost, amiben bénázok, félek, szorongok, utálom magam, fáradt vagyok, intoleráns, érzéketlen, stb,stb
Szerintem sok képességre lenne szükség egy normális kapcsolathoz, viszont "egy óra sem indul el visszafelé", ezért kompromisszumot kell kötni a hibákkal. Ráadásul ha valaki (azt hiszi hogy) "tökéletes", akkor nincs szüksége a másikra, mert boldog egyedül (ami az én esetemben hazugság, bár szerintem lehet olyan ember, aki nem párkapcsolatban találja meg a boldogságát).
Nem tudom mennyire érvényes ez másokra, de én ezeket élem át mostanában. 

Arról meg hogy mit gondolnak tök ismeretlenek, akikhez semmi közöm az a véleményem, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan legyen amilyen. Ha x.y. a metrón csúnyán néz vagy hülyének gondol, ugyanaz mintha nem is figyelne rám, vagy teljesen érdektelenül viselkedne, leszállok, leszáll kész. Az se lenne rossz, ha az ilyen emberek megtisztelnének azzal, hogy nem ítélnek el egyből, hanem kicsit magukba is néznének.  

Hajj ezzel a tökéletességgel nehéz. Hála az égnek nálam ez az egy nincs, de régebb talán volt hasonló, és nagyon rossz. Bár én inkább attól féltem, hogy vki dührohamot fog kapni (én kaptam általában, de nem akkor, amikor féltem tőle).

Valahol tudom hogy minden embernek van hibája, de akiket tényleg szeretek azokat példaképnek tekintem, és tetszenek, mások meg pl ellenszenvesek és taszítanak.

Ami furcsa hogy bizonyos embereket meg több mint tökéletesnek látok. Mintha "kétféle" embertípus lenne: a "tökéletlen" és a "tökéletes". De ez nem jó hogy így látom, jobb lenne vmi középút.

Értem, végülis ha úgy vesszük, minden kapcsolódhat mindenhez, tehát az emberi kapcsolatokat elég sok minden alkotja 🙂 Én azt vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen viselem az embereket magam körül, és sokszor türelmetlen vagyok, de ezen tudatosan igyekszem változtatni. Csak sokszor az tűnik fel, hogy a való életben "idegesítenek". Valahogy ezt az egyik barátom fogalmazta meg a legjobban, hogy milyen hatást váltanak ki: eltorzul az arcuk és olyan mintha valami szörnyek lennének. Nem nézek le senkit, de tényleg így élem meg, pár családtagommal a kapcsolatot ami számomra nagyon rossz. Talán túlzottan hajszolom a tökéletességet mindenben, az embereket is tökéletesnek szeretném látni, és én is szeretnék olyan lenni. Túl nagyok az elvárásaim, pedig ugyanakkor egy kicsi szeretetet is meg tudok nagyon hálálni. Régen mindent olyan szépnek és elfogadhatónak láttam. Most egyre inkább látom a hibákat - a tökéletlenséget. Talán önmagam nem fogadom el és ez a baj. Ha magammal meg lennék elégedve talán ez kivetülne másokra is. Amugy folyamatosan küzdök hogy minél jobb legyek, és hogy elfogadjanak. Ami iszonyat nehéz, de én másképp nem tudom elképzelni.

Az emberekkel tulajdonképpen le van szűkülve a kapcsolatom a netes ismeretségekre. Napjaim nagy részét netezéssel töltöm a való élettől már szinte teljesen elszakadtam. Ez talán rossz. Nem tudom, de azt érzem, hogy egyre szembetűnőbb minden hiba a való életben, ami neten nem tűnik fel. Mintegy ellenpárja a való élet a netes életnek. Éles ellentétek. A neten mindenki tökéletes és a legjobb oldalát igyekszik mutatni. De a valóság az más. A kettőt próbálom összegyeztetni.

Lehet, hogy bántja őket, vagy ki tudja, de hogy engem bosszant a tudat, hogy tudják, azecce biztos. Viszont van, amiről jó beszélgetni olyan emberekkel (de frankón olyanokkal) akik nem néznek gyengének, nem céljuk bármilyen skatulyába belerakni engem stb.

Nagyon nem akarok gyengének tűnni, azzal már tele a padlás. Brutálisnak se nyilván, csak olyan megnyugtatónak, aki nem fúj el az első huzat.

A segítő szerep: célom, hogy ne engem mentsenek dosztig, hanem én mentsek. De ehhez szükségem van arra a támogatásra, amit egy embertől egy szerepben (pl édeasnyámtól) a legjobb indulattal se kapok meg. Ettől a volt-rapek-barátomtól meg nem várhatom el 24/7, nincs pofám hozzá, meg egyáltalán, nem hagyatkozhatok csak rá (és nem csak az ő személyiségzavarai miatt).

A topik elsősorban amúgy nem is a panaszkodásról és velejáróiról szólt, hanem a társas kacsolatokról általában, arról, hogy hogyan épülnek/nem épülnek fel. Miről jegyzik meg az embert stb.

Azt hiszem értem amiről írsz sorica, itt arról van szó - gondolom én - hogyha van valami bajod, akkor arról nem illdomos beszélni, mert mindenkit "bánt", és ezért valahogy te érzed a végén már azért is kellemetlenül magad mert el merted mondani a problémádat. Végülis elég összetett téma ez, hogy mit mikor és hogyan adjunk elő és kinek, mert ugye nem mindenki vevő mindenre, és az emberek nagy része, - saját tapasztalat - nem nagyon szereti ha panaszkodnak, de én ezekután teljesen másképp kezdtem a "témához" állni, és rávettem magam egy olyan dologra hogy ezentúl "segítő" leszek és nem pedig "panaszkodó", mert rájöttem arra, hogy így sokkal jobban járok hosszútávon is, több ember fog kedvelni, nem leszek probléma, és így majd talán szívesebben fognak velem kommunikálni. Viszont csak őszintén lehet ezt a változtatást végbevinni, és ugye akkor még ott van az, hogy a saját problémáinkkal is kezdeni kéne vmit...... hát nem könnyű, de talán ad egyfajta erőt és önbizalmat, az amikor elhatározod, hogy másként fogsz hozzáálni, az emberekhez és önmagadhoz. Bennem amugy hatalmas a megfeleléskényszer és a tökéletességre való vágy, és kudarcként élem meg, ha nem tudok a maximumon teljesíteni.... bár ez gyakran előfordul, de szeretnék egy "elfogadható kép" lenni a külvilág számára. Hát tudnék még írni erről, de most egyenlőre ennyit.