Mi volt a legdurvább tünet, amit a szorongás váltott ki nálatok?
Idézet tőle: hopefulIdézet tőle: Mobid2Hopeful, nekem is néha komoly nehézségekbe ütközik, de MUSZÁJ lépéseket tenni a többi ember felé valahogy.
Én azzal küzdök, hogy túl sokat várnak tőlem egyesek. Nem fogják föl, hogy beteg vagyok. És jönnek az elvárásaikkal, amiknek nem tudok megfelelni 🙁
Sajnos nehéz olyannal megértetni az ilyesmit, aki el se tudja képzelni, mi a bajod, vagy kb mivel küzdhetsz 🙁
Aki elvár, az tudja mi bajom van pontosan csak SZÁNDÉKOSAN nem veszi figyelembe, mert úgy jobban lehet bacogatni engem.
Hát egyrészt nincs demokrácia, csupán alvilág és ököljog. Az erkölcsöt megszüntették, méghozzá szándékosan, az embereket összezavarták, megélhetési lehetőségeiket elvették, szándékosan kiszolgáltatottá tették. Ezért van ennyi lelki baj. Azonban ez nem az a fórum, ahol politizálni lehet, sőt kerülni is akarom. Neked bizonyára valamiért stabil az egzisztenciád, ezért van nyugodt életszemléleted. üdv.
Már nem is tudom melyik gondolkodó írta le: a filozófia, a gondolkodás (olvasás) a legnagyobb luxus. Én is így tartom. Amíg tehetem, teszem is. De pl. hogy elmélkedjen ember a világ jelenségeiről, ha mondjuk a lakásmaffia jelenik meg az életében..A napestig gürcölő, kiszolgáltatott tömegeknek módjuk sincs az ismeretek megszerzésére és annak élvezetére..ez itt az a probléma, ami eljött a civilizációval együtt...
"úgy szoktam mondani hogy a helytelen utat nem támogatom és nem akarok részt venni benne" - így érzem helyesnek ..A barát szóval én óvatosan bánnék.. A filozófia alapja, h mindent be lehet bizonyítani és mindennek az ellenkezőjét is.. De értem, h mire gondolsz....
Elment az egész napom az adó jogszabályok olvasgatására:( Kénytelen voltam, pedig sétálni szerettem volna.. legalább okosodtam. Megyek Dosztojevszkijt olvasni.. A Játékos c. fergetegesen jó... az kipihentet..
Diohejban:
szóval törekedni a kiegyensúlyozott, pozitív gondolkodásra.. Nem könnyű, ha pl a fentieket nézem... adójogszabályok..pf. - Olvastam a sztoikusokat, jógát..Mindegyiket szeretem, elfogadom, törekszem rá.. igen, a barátainkat megválogathatjuk..de hogy ehhez mekkora emberismeret, tapasztalat kell.. "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni".. AZt tapasztaltam, hogy a befektetett energia egy ideig nem látszik, de azután megindulnak a dolgok és megy... Visszafelé is hasonló: pl elhanyagolom a dolgaim: egy darabig semmi következmény, azután ... És természetesen létezik a vonzás törvénye is..
Idézet tőle: diohejbana buddhizmus egyik iskolája szerint ami előre vissz az éppen visszafele vissz, szóval vissza térsz az eredeti önvalódhoz, természetedhez, ha azt az utat járod, csak ha már a megoldásokat keressük, nézzük, szóval amivel foglalkozol az nem előrevisz hanem visszavisz, és ez a normális állapot szerintük amit el kell érni, amilyen utat ők járnak, csak járni is kell az utat, az út pedig ott van előtted, csak rá kell lépni, és ott lesz a boldogságod is ha ezt választod
Csak egyetérteni tudok.. Szép gondolat. Keresni kell és kilépni. Jó emberek mindig mindenhol vannak. És az életben épp az a szép, h nem tudhatjuk mi történik a köv. percben.. Pozitiv gondolat, tulajdonképp elhatározás kérdése az egész.
Idézet tőle: diohejbanpersze annyira nem látok bele részletesen a problémáidba, ez csak egy eszmefuttatás volt hátha segit hogy felesleges dolgokkal amik inkább bosszúságot és szomorúságot okoznak azokkal talán nem kéne foglalkoznod, vagy valahogy normálisan kéne kezelned
Mindenkinek vannak problémái. Idejöttem, jól esik így először a bánataimról írni. Ennyi. És igen, ezt jól írtad: hagyjuk már abba a bánatok sorolását. Igen, azzal kell foglalkozni, ami előrevezet. Ellentétesek ezek, az ember már csak ilyen. Olyan személy pedig nincs aki nem fél. Aki nem fél az pszichopata..
Idézet tőle: diohejbanmiért talán anyukád és te nem tudtok élni telefon nélkül? az élethez ez igazáán nem kell, viszont valami más kellhet, mert nem élsz boldogan ahogyan irod, szóval telefon nem kell, más valami meg igen, hát talán ha azon járna az eszed hogyan tudnám megszerezni azt ami kell vagy mi az ami nekem kell, mint azon szomorkodsz és töprengsz hogy már azzal is gondom van ami nem is kell
eladni a dolgaidat interneten is lehet, meg ujságcikk, gondolom fontosabb a lakcim és a láakás, mint a telefon, nem feltételezem hogy keresskedelemben dolgoznál hogy szükséged legyen adás-vételhez a telefon- persze ezek csak az én logikáim
Azon is gondolkodom és teszek is érte..és még nagyon sok mindenen ezeken kívül..
🙂
Idézet tőle: diohejbanDe minek neked nadese a telefon azt tudod-e? Hogy mire való? Azon kivül hogy megmondják hogy neked már ilyen is kell.
Diohejban,
Engem ugyan nem befolyásolnak a reklámok, ez tuti. Minek kell nekem? ..hm..pl, ha anyám hív, erre muszáj.. meg el akarok adni vmit, emiatt is.. Másra nem kell. 🙂
AZ elidegenedés, izoláció..igen, ez történt velem is.. A telefont legtöbbször nem veszem fel, sőt magamnál se tartom. ..nehéz... tudom, a társadalom jelentős része él így, csak nem vallják be.
"Terapeutáim szerint (voltak már páran, nem mindegyikük, de sokuk kijelentette) én vagyok a lelkileg legelszeparáltabb betegük mind addig. És mindezt pszichózis nélkül. Csak hát 28-30+ évesen a valós vágyaim teljesen fedve élni már több mint húsz éve, úgyhogy a nagyátlagnál sokkal többet beszélgetek, persze ha van rá lehetőségem, és közben nyíltabbnak tűnők mint a legtöbb ember. Na ez biztosítja a teljes izolációt. Ez nem verseny, ez szívás. És mivel több, mint valószínű a körülbelül ezer óra terápiát, ami ezen változtathatna, pont a zárkózottságom miatt nem választom, ez így is marad halálomig." - Dezső
Idézet tőle: HansIdézet tőle: m.mária1962 nemNow I know my place / If science will allow
Now I'm all alone / It's like some kind of test
Amúgy kurvára irigylem az itteni szorongókat, szocfóbiásokat, izolálódottakat...
Fordítás: számotokra még van remény, tessék örülni 🙂
Hans, te mennyire vagy izolálódva? Írd le inkább...:(
Honnan tudjuk egymásról, ki "mennyire"? Miért hisszük azt, áh, a másiknak bezzeg mennyivel több lehetősége van, csak nem értékeli? Írom ezt úgy , hogy bennem is volt már többször ilyen érzés, másokkal szemben. Mindenkinek megvan a saját személyes története, amibe ezen a fórumon biztos nem avatja be a teljes nyilvánosságot, annak minden részletébe. Nagyon-nagyon kevés infó, az, amit itt megoszt magáról az ember... Legalább itt ne már:( Ráadásul sokféle magány-pokol létezik... "Társas" és nem társas, és annak összes köztes verziói..
A sündisznó-dilemmás cikked nekem tök betalált, jó, hogy megosztottad itt.
odáig szoktak eljutni: "ez tényleg hülye"...
de aki nem élte át, sosem fogja megérteni
Idézet tőle: Mobid2Hopeful, nekem is néha komoly nehézségekbe ütközik, de MUSZÁJ lépéseket tenni a többi ember felé valahogy.
Én azzal küzdök, hogy túl sokat várnak tőlem egyesek. Nem fogják föl, hogy beteg vagyok. És jönnek az elvárásaikkal, amiknek nem tudok megfelelni 🙁
Sajnos nehéz olyannal megértetni az ilyesmit, aki el se tudja képzelni, mi a bajod, vagy kb mivel küzdhetsz 🙁
Idézet tőle: jelenlétIdézet tőle: hopefulIdézet tőle: HansIdézet tőle: m.mária1962 nemNow I know my place / If science will allow
Now I'm all alone / It's like some kind of test
Amúgy kurvára irigylem az itteni szorongókat, szocfóbiásokat, izolálódottakat...
Fordítás: számotokra még van remény, tessék örülni 🙂
Persze ennek vannak fokozatai, szerencsére annyira még nem éreztem elszigetelve magam, hogy ne merjek kimenni hetekig az utcára, vagy az üldözési mánia hassa át a teljes életem, de attól még elszigeteltség az is, ha nem tudsz barátságokat kialakítani/fenntartani, vagy olyan egyszerű dolgokra rávenni magad, mint egy konditerem, vagy egy iskola.... De persze k.ra örülök, hogy csak ennyire rossz a helyzet és szégen, hogy ezt a kis jelentéktelen életvezetési nehézségfélét izolációnak mertem megélni...
szégyelld magad!:D (persze csak vicc és irónia és mély átérzés:))
és kínos mosoly, nem másokat kinevető, csak ez sokakban sajna nem jön le..
🙂 az menni fog, különösebb ok nélkül is működni szokott 🙂
Idézet tőle: hopefulIdézet tőle: HansIdézet tőle: m.mária1962 nemNow I know my place / If science will allow
Now I'm all alone / It's like some kind of test
Amúgy kurvára irigylem az itteni szorongókat, szocfóbiásokat, izolálódottakat...
Fordítás: számotokra még van remény, tessék örülni 🙂
Persze ennek vannak fokozatai, szerencsére annyira még nem éreztem elszigetelve magam, hogy ne merjek kimenni hetekig az utcára, vagy az üldözési mánia hassa át a teljes életem, de attól még elszigeteltség az is, ha nem tudsz barátságokat kialakítani/fenntartani, vagy olyan egyszerű dolgokra rávenni magad, mint egy konditerem, vagy egy iskola.... De persze k.ra örülök, hogy csak ennyire rossz a helyzet és szégen, hogy ezt a kis jelentéktelen életvezetési nehézségfélét izolációnak mertem megélni...
szégyelld magad!:D (persze csak vicc és irónia és mély átérzés:))
és kínos mosoly, nem másokat kinevető, csak ez sokakban sajna nem jön le..
Hopeful, nekem is néha komoly nehézségekbe ütközik, de MUSZÁJ lépéseket tenni a többi ember felé valahogy.
Én azzal küzdök, hogy túl sokat várnak tőlem egyesek. Nem fogják föl, hogy beteg vagyok. És jönnek az elvárásaikkal, amiknek nem tudok megfelelni 🙁
Idézet tőle: HansIdézet tőle: m.mária1962 nemNow I know my place / If science will allow
Now I'm all alone / It's like some kind of test
Amúgy kurvára irigylem az itteni szorongókat, szocfóbiásokat, izolálódottakat...
Fordítás: számotokra még van remény, tessék örülni 🙂
Persze ennek vannak fokozatai, szerencsére annyira még nem éreztem elszigetelve magam, hogy ne merjek kimenni hetekig az utcára, vagy az üldözési mánia hassa át a teljes életem, de attól még elszigeteltség az is, ha nem tudsz barátságokat kialakítani/fenntartani, vagy olyan egyszerű dolgokra rávenni magad, mint egy konditerem, vagy egy iskola.... De persze k.ra örülök, hogy csak ennyire rossz a helyzet és szégen, hogy ezt a kis jelentéktelen életvezetési nehézségfélét izolációnak mertem megélni...
Idézet tőle: HansIdézet tőle: m.mária1962 nemNow I know my place / If science will allow
Now I'm all alone / It's like some kind of test
Amúgy kurvára irigylem az itteni szorongókat, szocfóbiásokat, izolálódottakat...
Fordítás: számotokra még van remény, tessék örülni 🙂
Miért irigyled?
🙁
Itta az izolálódás gyilkos voltáról írnak emberek, miközben ők meg a társaik, engem teljesen kirekesztettek az emberi közösségből, konkrétan már egy éve. Csoportosan megaláztak, bántalmaztak, és utána belemásztak a fejembe, ahol jól elvannak már majdnem fél éve. Közben én emberre nem tudok nézni, mert utálom a legostobább embert is mert neki nem másztak bele a fejébe, hanem kurva jól elvan magában. Nem zaklatja senki. Nekem végem, így munkát keresni nem lehet, naponta megőrülök estére a kísérletük miatt. Már attól is félek, hogy a kiszabott egy hónap közmunkát sem tudom megoldani és segélyt sem fogok kapni, mert a másoknak teljesen hétköznapi szórakozásra a sétára is képtelen vagyok, mert mondjuk bepisáltatnak az utcán és ezt még mondják is nekem. Mert meg leht tenni, hogy szúrjon a szívem, vagy képtelen legyek bizonyos vegetatív működésekre, és lehet fizikailag zaklatni. Miért nem ölnek meg, így jobban tetszik a tudós uraknak, hogy lássák, hogy van az amit leírt, hogy ha nincs kifelé megoldás az ember önmaga ellen fordul. Mert kíváncsi, és ehhez engem használ, hogy kielégüljön, és közben ezalatt kurvára megsértődne, ha a magánéletté valaki nem tartaná tiszteletben, de engem megöl minden nap.
A segítség szót járatták le, és én nem hiszem már, hogy emberek között élek.
Ha valaki nem értene verbálisan, akkor képileg ezt csinálják, de nem, mert ezek nem élnek veszlélyben, mint a filmes.
Nem nem így van, nem ők a filmes, én vagyok a filmes, ez egy ilyen felvétel, amit ide írtam, majd akkor lesz vége, ha a filemest is agyonlövik. Akkor vagy a nyálam csorgatva fekszem egy diliházba, vagy még időben felakasztom magam.
Idézet tőle: erdőjáróIdézet tőle: hopefulIdézet tőle: erdőjáróIzolálódásba tényleg bele lehet őrülni, nem kicsit (én is)
Én mennék, csak nincs kivel, és nincs miért, pedig szárnyakat adna, ha lenne.
Szorongás nálam gyógyszerrel teljesen kezelhető, viszont valószínűleg elviselhetetlen vagyok mások számára hosszú távon. A magam számára is.
Szorongás.. valójában még ide sem bírok beírni.
Ja, engem sem fogad be még az ilyen közösség sem. Sőt általában az emberek nem hiszik el, hogy bármi bajom lenne, senki sem vesz komolyan.
Nálam teljesen ugyanez van! Annyira szeretnék barátkozni, olyan rohadékul egyedül érzem magam, de nem megy ez a barátkozás dolog. Én képtelen vagyok elmenni egy konditerembe/jógaórára/rajz szakkörre/ akármilyen tanfolyamra. De ha nagy nehezen rá is veszem magam ilyesmire, egy felületes szintig megy a dolog, de azon a határon képtelen vagyok átlépni, ami ahhoz kellene, hogy valakivel ismerősi viszonynál szorosabbra fűzzem a dolgot. Ha megnyílok valakinek (ismerősnek/rokonnak/barátnak), akkor meg nem értik, hogy mi bajom van, hioszen én olya normálisnak tűnök...Tökéletes játszom a boldog szerepet, de közben néha gyűlölöm őket érte, hogy miért nem veszik élszre, hogy nem vagyok jól!!! Basszák meg, vegyék már észre! De azért nem mondom el, csak várom, hogy segítsenek. Múlt héten a terapommal ugyanez volt. Odamentem kamuzni, előadni hogy minden ok, mert nem mertem bevallani, milyen "félelem és reszketés a budapesti éjszakában" volt a szombat-vasárnapom. Kijöttem és mérhetetlenül dühös voltam először magamra, hogy 7000-ért sikerült egy totál felületes jópofizást nyomnom 50 percbe, aztán rá, hogy miért nem vett észre. Pedig hát ez nem az ő baja. Ő nem változhat helyettem...
Amúgy nekem is írhatsz nyugodtan, ha van kedved, én még vadidegenek bajait is szívesen hallgatom, annyira elszigetelt vagyok 🙂 De most komolyan, szívesen ismerkednék, nekem nagyon szimpatikus vagy!
Nagyon aranyos vagy Hopeful, úgy megörültem most, hogy hozzászóltak egy bejegyzésemhez (te), aztán azóta leérkeztem a realitás talajára, mert lehet, 1-2 hosszabb beszélgetés elég lenne ahhoz, hogy már ne is legyek többé szimpatikus/barátkoznivaló :)) Ez szokott történni. Nehéz ügy ez.
De persze, nagyon szívesen!
A másikhoz: nekem nem a megnyílás okoz gondot, hajlamos vagyok túlságosan is (bár már javultam talán e téren), miközben marhára bizalmatlan vagyok. De konkrétan volt többször, hogy kértem segítséget, nem kicsit rossz állapotban, és ekkor jön a "nem komolyan vevés", lesajnálás, mosolygás rajtam, de ezek még a finomabbak.
A megjátszást is ismerem, az halálos csapda, tényleg az, nálam így indultak a komolyabb zűrök. Megjátszani az elfogadásért. 🙁 Iszonyatos. És nem is lehet sokáig csinálni. Kell valaki, akinek meg tudja nyitni az ember a csatornáit. Szóval együttérzésem.
@mindenki:
Én is átérzem, amiket írsz, saját tapasztalatból. Nálam pl. nagy dolog, hogy ide egyáltalán elkezdtem beírni is valamit. Te nálam sokkal ügyesebb vagy, pedig én már elvileg nem vagyok szocfóbos. Csak az elfogadást nem érzem már esélyesnek, mármint az engem elfogadást.
Jó, hogy vagytok! Jelenlét, Rakéta és a többiek is.
Én rendkívül szerencsétlenül tudom váltogatni a túlzott kitárulkozást az elzárkózással, szóval értem, mire gondolsz 🙂
Idézet tőle: hopefulIdézet tőle: erdőjáróIzolálódásba tényleg bele lehet őrülni, nem kicsit (én is)
Én mennék, csak nincs kivel, és nincs miért, pedig szárnyakat adna, ha lenne.
Szorongás nálam gyógyszerrel teljesen kezelhető, viszont valószínűleg elviselhetetlen vagyok mások számára hosszú távon. A magam számára is.
Szorongás.. valójában még ide sem bírok beírni.
Ja, engem sem fogad be még az ilyen közösség sem. Sőt általában az emberek nem hiszik el, hogy bármi bajom lenne, senki sem vesz komolyan.
Nálam teljesen ugyanez van! Annyira szeretnék barátkozni, olyan rohadékul egyedül érzem magam, de nem megy ez a barátkozás dolog. Én képtelen vagyok elmenni egy konditerembe/jógaórára/rajz szakkörre/ akármilyen tanfolyamra. De ha nagy nehezen rá is veszem magam ilyesmire, egy felületes szintig megy a dolog, de azon a határon képtelen vagyok átlépni, ami ahhoz kellene, hogy valakivel ismerősi viszonynál szorosabbra fűzzem a dolgot. Ha megnyílok valakinek (ismerősnek/rokonnak/barátnak), akkor meg nem értik, hogy mi bajom van, hioszen én olya normálisnak tűnök...Tökéletes játszom a boldog szerepet, de közben néha gyűlölöm őket érte, hogy miért nem veszik élszre, hogy nem vagyok jól!!! Basszák meg, vegyék már észre! De azért nem mondom el, csak várom, hogy segítsenek. Múlt héten a terapommal ugyanez volt. Odamentem kamuzni, előadni hogy minden ok, mert nem mertem bevallani, milyen "félelem és reszketés a budapesti éjszakában" volt a szombat-vasárnapom. Kijöttem és mérhetetlenül dühös voltam először magamra, hogy 7000-ért sikerült egy totál felületes jópofizást nyomnom 50 percbe, aztán rá, hogy miért nem vett észre. Pedig hát ez nem az ő baja. Ő nem változhat helyettem...
Amúgy nekem is írhatsz nyugodtan, ha van kedved, én még vadidegenek bajait is szívesen hallgatom, annyira elszigetelt vagyok 🙂 De most komolyan, szívesen ismerkednék, nekem nagyon szimpatikus vagy!
Nagyon aranyos vagy Hopeful, úgy megörültem most, hogy hozzászóltak egy bejegyzésemhez (te), aztán azóta leérkeztem a realitás talajára, mert lehet, 1-2 hosszabb beszélgetés elég lenne ahhoz, hogy már ne is legyek többé szimpatikus/barátkoznivaló :)) Ez szokott történni. Nehéz ügy ez.
De persze, nagyon szívesen!
A másikhoz: nekem nem a megnyílás okoz gondot, hajlamos vagyok túlságosan is (bár már javultam talán e téren), miközben marhára bizalmatlan vagyok. De konkrétan volt többször, hogy kértem segítséget, nem kicsit rossz állapotban, és ekkor jön a "nem komolyan vevés", lesajnálás, mosolygás rajtam, de ezek még a finomabbak.
A megjátszást is ismerem, az halálos csapda, tényleg az, nálam így indultak a komolyabb zűrök. Megjátszani az elfogadásért. 🙁 Iszonyatos. És nem is lehet sokáig csinálni. Kell valaki, akinek meg tudja nyitni az ember a csatornáit. Szóval együttérzésem.
@mindenki:
Én is átérzem, amiket írsz, saját tapasztalatból. Nálam pl. nagy dolog, hogy ide egyáltalán elkezdtem beírni is valamit. Te nálam sokkal ügyesebb vagy, pedig én már elvileg nem vagyok szocfóbos. Csak az elfogadást nem érzem már esélyesnek, mármint az engem elfogadást.
Jó, hogy vagytok! Jelenlét, Rakéta és a többiek is.
Ja most jutott eszembe, egy-egy ember aki rám támadott, kétszer-kétszer ökölel arcba vágtam őket, és elszorítottam a nyaki ütőeriket kettő+egy ujjal, addig amíg elkékült a fejük. - durvának végülis ezzek voltak a legdurvábbak. (Nekik.)
Hangsúlyozom nekem támadtak. És külső független személők szerint sem én voltam az agresszor.
Visszont én végül mindig megnyugodtam, nekik nem mindig sikerült. Csak ha össze is esetek.
Idézet tőle: Hans
Nagyon érdekes!
Amúgy a megoldás: feküdjenek a sünök az oldalukra egymással szemben és a hasukat nyomják össze:)
Én sem mernék szerintem élőben találkozni, de így írásban nagxyon más a dolog. Egyszer annyira rákattantam egy onlione játékra a társaság miatt és azért, mert ott volt sikerélmény, hogy alíg bírtam abbahagyni. A végén már napi 19-20órát lógtam rajta.
Én direkt nem jutok el olyan helyzetbe, hogy csalódást tudjak okozni, ezért inkebb rohadt egyedül vagyok. Van egyébként párkapcsolatom, de még vele is úgy vagyok a legtöbbször, hogy nem akarom untatni, nem akarok a terhére lenni a problémáimmal, mert úgysem érdekli. Még a terapeutámmal is ez a legnagyobb bajom, hogy nem akarok csalódást okozni az igazi énemmel.. Viszont nekem ez itt a neten megy. Bár kellett ehhez is pár sör:) Ma is 🙁
Én nem haragszom. Sőt köszönöm. Hasznos is volt, van hasonló ismerősöm és róla és rólad is így többet tudtam meg.
Egy rövid ideig engem is kispéciztek, csak volt egy dolog amivel nem számoltak. Hogy szerencsémre anyám révén, olyan vérvonalból származom, hogy másodikosként már hármasával tudtam halomba rakni a korombelieket. De én sem voltam egy nagy társasági ember. Ötödikben iskola váltás, és ott néhány verekedés után oda jöttek hozzám, hogy legyek én az osztály vezetője. :S Mondtam az amit ti akartok és az amit én az nem egyezik. Köszönöm, de nem.
Amúgy a gyengék megvédése még az első fizikális külső ellenem irányuló inzultus előtt meg volt nálam. (Ha két pofont nem számolunk.) (Ennek azaz oka, hogy én egyszer meggondolatlan voltam, és ötévesen egy három éves ezért kapott verést.
Értelek, és ha ez megnyugtat, én is szeretem olvasni amiket írsz. 🙂 Szerintem teljesen oké vagy mindenféle szempontból. Aztán vannak emberek akik lehet hogy nem fogadnak be téged vagy engem vagy másokat, de ilyenek mindig lesznek... az viszont tényleg szar ha senki vagy a nagytöbbség nem. Az a furcsa, hogy neten teljesen más minden, valahogy ott jobban elfogadnak engem is.
Egyébként nem tudom őszintén, hogy mit is akarok igazán... azt hiszem annyira félek a kudarcoktól, hogy ezért nem merek közösségbe menni vagy a netes barátokkal találkozni, megismerkedni. Félek, hogy csalódást okozok. Ezért mindentől elzárom magam, és nagyritkán írok ide vagy oda, de nem sűrűn. 🙂
Idézet tőle: mindenkiÉn is valahogy így vagyok... 🙁
Engem rengeteget bántottak anno a suliban, mindig én voltam az akit kipécéztek maguknak, aki a gyenge és lehet bántani. De ha éppen "jobb" nap volt, akkor is ki voltam közösítve, és nem szóltak hozzám. Aki esetleg kezdetben barátkozott, azok is később átpártoltak máshoz. Nem tudom mi a fő baj velem, de valami lehet, ha ennyire nem tudok beilleszkedni... Mondjuk egy db-ig neten tudtam normálisan elbeszélgetni másokkal, aztán jött a megfeleléskényszer, ami miatt már írni sem mertem sehová, meg az volt a parám, hogy hülyeséget írok, és le fognak szólni. Örültem hogy van ez a búra, de aztán kezdtem innen is elmaradni. Most láttam, hogy miről írtatok, és gondoltam csatlakozom és hozzászólok 🙂
Mondjuk nagyon nehezen veszem rá magam a barátkozásra meg írásra... sokszor még a privát üzikre sem válaszolok, mert azt gondolom, nem ronthatom el... meg sokszor olyan üres vagyok, hogy nem tudok mit írni. Elolvasom, ha írnak, de nem tudom mit írjak vissza...
Aztán ma meg még ágyban voltam mikor jöttek a nagybátyámék, és én persze nem mertem kimenni, hogy találkozzam velük, hanem gyorsan be a takaró alá, hogy fel se tűnjek. Tudom ez eléggé illetlenség, de képtelen vagyok a csalódásra... olyan értelemben, túl nagyok az elvárásaim magammal szemben, és ha már egy kis esélye van hogy elrontom, akkor menekülök. Még telefonálni sem tudok, félek, hogy nem felelek meg... a legjobb lenne tök egyedül, ahol meg lehet élni valahogy, és néha figyelgetni másokat, de nem tudok nagyon beszélgetni sem... írni tudok rengeteget, de ez baj. És ne haragudjatok hogy most is így ezeket leírtam.
Ahogy olvaslak, olyan mintha az én gondolataimat írnád le...
Egyfelől szörnyű, hogy mások is ezeket élik át, másrészt felszabadító is, hogy nem vagyok egyedül.
Engem nagyon érdekel, amiket írsz!
Hazunkból egy konkért összeg megszerzése (már nevetésgesen alacsony ár), még idén. Ha ez nem sikerül, már túl sok tervem nincs, jövő Május 4 előtt valamilyen számomra válalható formában kilépni a magyartársadalomnak nevezett posványból, és valami úgy nevezett "meggonolatlan tett"-et végre hajtani. A meggondolthoz, a minimális ma kért összeg kell.
Én is valahogy így vagyok... 🙁
Engem rengeteget bántottak anno a suliban, mindig én voltam az akit kipécéztek maguknak, aki a gyenge és lehet bántani. De ha éppen "jobb" nap volt, akkor is ki voltam közösítve, és nem szóltak hozzám. Aki esetleg kezdetben barátkozott, azok is később átpártoltak máshoz. Nem tudom mi a fő baj velem, de valami lehet, ha ennyire nem tudok beilleszkedni... Mondjuk egy db-ig neten tudtam normálisan elbeszélgetni másokkal, aztán jött a megfeleléskényszer, ami miatt már írni sem mertem sehová, meg az volt a parám, hogy hülyeséget írok, és le fognak szólni. Örültem hogy van ez a búra, de aztán kezdtem innen is elmaradni. Most láttam, hogy miről írtatok, és gondoltam csatlakozom és hozzászólok 🙂
Mondjuk nagyon nehezen veszem rá magam a barátkozásra meg írásra... sokszor még a privát üzikre sem válaszolok, mert azt gondolom, nem ronthatom el... meg sokszor olyan üres vagyok, hogy nem tudok mit írni. Elolvasom, ha írnak, de nem tudom mit írjak vissza...
Aztán ma meg még ágyban voltam mikor jöttek a nagybátyámék, és én persze nem mertem kimenni, hogy találkozzam velük, hanem gyorsan be a takaró alá, hogy fel se tűnjek. Tudom ez eléggé illetlenség, de képtelen vagyok a csalódásra... olyan értelemben, túl nagyok az elvárásaim magammal szemben, és ha már egy kis esélye van hogy elrontom, akkor menekülök. Még telefonálni sem tudok, félek, hogy nem felelek meg... a legjobb lenne tök egyedül, ahol meg lehet élni valahogy, és néha figyelgetni másokat, de nem tudok nagyon beszélgetni sem... írni tudok rengeteget, de ez baj. És ne haragudjatok hogy most is így ezeket leírtam.
Idézet tőle: erdőjáróIzolálódásba tényleg bele lehet őrülni, nem kicsit (én is)
Én mennék, csak nincs kivel, és nincs miért, pedig szárnyakat adna, ha lenne.
Szorongás nálam gyógyszerrel teljesen kezelhető, viszont valószínűleg elviselhetetlen vagyok mások számára hosszú távon. A magam számára is.
Szorongás.. valójában még ide sem bírok beírni.
Ja, engem sem fogad be még az ilyen közösség sem. Sőt általában az emberek nem hiszik el, hogy bármi bajom lenne, senki sem vesz komolyan.
Nálam teljesen ugyanez van! Annyira szeretnék barátkozni, olyan rohadékul egyedül érzem magam, de nem megy ez a barátkozás dolog. Én képtelen vagyok elmenni egy konditerembe/jógaórára/rajz szakkörre/ akármilyen tanfolyamra. De ha nagy nehezen rá is veszem magam ilyesmire, egy felületes szintig megy a dolog, de azon a határon képtelen vagyok átlépni, ami ahhoz kellene, hogy valakivel ismerősi viszonynál szorosabbra fűzzem a dolgot. Ha megnyílok valakinek (ismerősnek/rokonnak/barátnak), akkor meg nem értik, hogy mi bajom van, hioszen én olya normálisnak tűnök...Tökéletes játszom a boldog szerepet, de közben néha gyűlölöm őket érte, hogy miért nem veszik élszre, hogy nem vagyok jól!!! Basszák meg, vegyék már észre! De azért nem mondom el, csak várom, hogy segítsenek. Múlt héten a terapommal ugyanez volt. Odamentem kamuzni, előadni hogy minden ok, mert nem mertem bevallani, milyen "félelem és reszketés a budapesti éjszakában" volt a szombat-vasárnapom. Kijöttem és mérhetetlenül dühös voltam először magamra, hogy 7000-ért sikerült egy totál felületes jópofizást nyomnom 50 percbe, aztán rá, hogy miért nem vett észre. Pedig hát ez nem az ő baja. Ő nem változhat helyettem...
Amúgy nekem is írhatsz nyugodtan, ha van kedved, én még vadidegenek bajait is szívesen hallgatom, annyira elszigetelt vagyok 🙂 De most komolyan, szívesen ismerkednék, nekem nagyon szimpatikus vagy!
Idézet tőle: RakétaÉn is, bár én még egy utolsó szalmaszálba kapaszkodom. Remélem, nem önhazugság!
Én hetente találok valamit, amiről azt remélem, hogy kapaszkodni lehet bele. És mindig tök lelkesen hiszem, hogy na igen, ez az, ez segíteni fog 🙂 Mi a Te utolsó szalmaszálad ?
Én is, bár én még egy utolsó szalmaszálba kapaszkodom. Remélem, nem önhazugság!
Idézet tőle: m.mária1962Nagyon félek.
Minden kilátástalan.
Vagyunk itt még páran így...
(De: "mikor legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség."
Nagyon félek.
Minden kilátástalan.
Idézet tőle: erdőjáróJa, engem sem fogad be még az ilyen közösség sem.
Miből gondolod?
És mit jelent az, hogy elviselhetetlen vagy másoknak? Mondták, vagy így érzed?
Köszönöm 🙂 ment levél
Idézet tőle: erdőjáróIzolálódásba tényleg bele lehet őrülni, nem kicsit (én is)
Én mennék, csak nincs kivel, és nincs miért, pedig szárnyakat adna, ha lenne.
Szorongás nálam gyógyszerrel teljesen kezelhető, viszont valószínűleg elviselhetetlen vagyok mások számára hosszú távon. A magam számára is.
Szorongás.. valójában még ide sem bírok beírni.
Ja, engem sem fogad be még az ilyen közösség sem. Sőt általában az emberek nem hiszik el, hogy bármi bajom lenne, senki sem vesz komolyan.
én komolyan veszlek, mert tudom mit élhetsz át
és írj nyugodtan a saját érdekedben
meg engem érdekelne is
sőt én szívesen beszélgetek valós időben is, nem annyira bejövős a fórum ilyen szempontból nekem
Izolálódásba tényleg bele lehet őrülni, nem kicsit (én is)
Én mennék, csak nincs kivel, és nincs miért, pedig szárnyakat adna, ha lenne.
Szorongás nálam gyógyszerrel teljesen kezelhető, viszont valószínűleg elviselhetetlen vagyok mások számára hosszú távon. A magam számára is.
Szorongás.. valójában még ide sem bírok beírni.
Ja, engem sem fogad be még az ilyen közösség sem. Sőt általában az emberek nem hiszik el, hogy bármi bajom lenne, senki sem vesz komolyan.
- 🙂
Idézet tőle: jelenlétpersze ennek ellenére álarcokat tudok húzni és sokszor kérdezik tőlem még itt a búrán is, hogy én vajon mi a bánatot keresek itt:D (elég szarul szokott esni, mert én abból a kirekesztettséget érzem leginkább és azt, hogy nem fogad be még egy ilyen közösség sem)
persze ennek ellenére értem azt is, hogy ez nem így van más nézőpontjából, meg nem ezt jelenti, stb, szóval annyira talán nem kell félteni engem:)
azért is írtam ezt, hog legyen rólam egy valósabb kép, még ha sokszor túl pozitívnak is tűnök és észosztónak, mert tudom miről osztom:D
persze ebben is sokat kell változnom:)
Idézet tőle: Mobid2ennyire súlyos vagy?
minden csak nézőpont kérdése, de ja
persze ennek ellenére álarcokat tudok húzni és sokszor kérdezik tőlem még itt a búrán is, hogy én vajon mi a bánatot keresek itt:D (elég szarul szokott esni, mert én abból a kirekesztettséget érzem leginkább és azt, hogy nem fogad be még egy ilyen közösség sem)
ennyire súlyos vagy?
úgyhogy ennek örömére tegnap 200km-t autóztam egy borderline barátomhoz egy kis frontinért:D (meerthogy még orvoshoz is szorongok elmenni..) de ilyeneken kívül nem nagyon vannak emberi kapcsolataim
azt tudom, hogy már egy ilyen emberi érintkezés is rengeteget számít a teljes izoláltsággal szemben, az izolálódás halálos és őrjítő:)
mindenesetre igyekszem dolgozni ezeken, több kevesebb sikerrel
de a legkomolyabb problémám a kapcsolatteremtési és fenntartási éppen amiatt amit leírtam ezzel kapcsolatban
na meg most ugye hozzajön ehhez még a szétesett gondolkodás, koncentrációs zavarok, memóriazavarok, óriási szorongás(genralizált és olyan is aminek tudom az okát), stb
a pánikbetegségem is, szóval nem egyszerű:)