Barátkozás..
Az a baj, hogy mindenki magából indul ki. Vannak emberek, akiket vitán felül "tölt" a társaság, lételemük, emiatt nem értik ezt.
Ugyanebből párkapcsolatban már származott problémám; kimerültem az állandó találkozási igénytől(mondjuk hiányzott a mélyebb vonzalom, lehet, emiatt nem voltam motivált.)
Ha nem megyek bele a gyakoribb találkákba, akkor jön a sértődés, hiszti, rádumálás, negatív jelzők...majd bocsánatot kér....aztán kezdi előről...
Kicist én is ilyen vagyok....mondjuk részben megoldottam a '"problémát"-telefon kikapcs, facebookra nem megyek fel vagy nem rögtön nézem meg, ha írnak...
PRO: a szintén "beteg"(olyan, aki tisztában is van ezzel!)
-talán jobban átérzi a problémáid
- nincsenek akkora elvárásai, talán nem fog "alapnak" venni több dolgot
-kiesik a stressz, a szorongás, hogy be kell a másikat avatni a bajokba(nem kell szégyellni magad)
KONTRA:
-két "beteg" behúzhatja egymás az alagútba(nagyobb a kölcsönös terhelés is, nem csak a megértés, a témák egy része-mentális bajok-adott, stb)
Mivel nekem in medias res jött a depresszió, egészséges mentális állapotú férfival bírok.:) Kíváncsi vagyok a többiekre is.
Találgatni nem akarok, de szerintem korábban is arra lőttem volna, hogy a búra alól kikerülve integrálódjak az egészségesek közé.
A barátaim között nincs ilyen állapotú mint én, egy-két pánikos akad. A barátaimmal összejőve, kb 2 havonta, nem téma az én állapotom, mondjuk a helyzet sem olyan szokott lenni, hogy erről beszéljek. Na meg nem vagyok rinyálós fajta.
ha már szóba került az "egészségesekkel" vagy "betegekkel" való barátkozás, megnézhetnénk, párkapcsolati téren kinek mi vált be, melyik párosítás.
nekem egyik se, úgyhogy nyilatkozni nem tudok semelyik irányban. 🙂
Nekem is nagyon jó Búrában lenni, de célom majd kimerészkedni
Praktikus is, nomeg őszintén szólva az az előnye is, hogy annyira engedsz be másokat, amennyire szeretnél.
A DSM-5 tíz különböző személyiségzavar típust különít el három alosztályba sorolva kissé eltérve a megújulás előtt álló BNO-10 kategóriáitól[v]. Ha a személyiségzavar típusa nem meghatározható, vagy több személyiségzavar jellegzetessége is dominál – a klinikumban ez a leggyakoribb!!! –, választható a kevert vagy egyéb személyiségzavarok diagnózisa. Korábbi klasszifikációk további személyiségzavarokat is megneveztek (passzív-agresszív, depresszív személyiségzavar), amik mára nem rendelkeznek elegendő tudományos bizonyítékkal az önálló kórismézéshez. Kérdés, vajon szükséges-e a személyiségzavarokat önálló típusként kategorizálni, vagy inkább személyiségvonások mértékéről, azok zavaró minőségének intenzitásáról lehet beszélni[vi].
Itt ezt találtam, aztán lehet, azóta nem érvényes. Nekem ebből úgy tűnik, régebben használhatták, azóta beolvadhatott más kategóriába.
nekem is ment, csak egy pár éve romolgatott az állapotom.De már kezd jó lenni egyre többször
Nekem megy(igaz, amúgy nem ápolom nagy erőkkel a baráti kapcsolatokat, szval nem heti szintű összejövetelre kell gondolni), de kell a Búra is, szval "is-is".
Idézet tőle: AvanaSztem érdemes a "pszichés beteg vagyok" témát félretolni egészséges barátokkal. Egyrészt mert annyi másféle dologról is szólhat a társalgás, másrészt mert mélységében úgyse értik meg sztem.
Ha menne a dolog, nem lennék itt.
Amúgy rajta vagyok a témán.
Idézet tőle: AvanaMi az a depresszív személyiségzavar? Sztem ilyen kategória nincs(vagy eddig legalábbis nem volt)
De van már ilyen is 
Orvosom mondta. Neten is fent van.
Sztem érdemes a "pszichés beteg vagyok" témát félretolni egészséges barátokkal. Egyrészt mert annyi másféle dologról is szólhat a társalgás, másrészt mert mélységében úgyse értik meg sztem.
Mi az a depresszív személyiségzavar? Sztem ilyen kategória nincs(vagy eddig legalábbis nem volt)
24 pont az itteni skizotesztem:)
Amúgy nem igazán érzem azt, hogy skizoaffektív lennék, szerintem az én tüneteim simán beleférnek a borderbe.
De doki nem vagyok, ugye.
Az itteni teszt alapján viszont kijön valami, hogy skizo tüneteim vannak.
Én a határon vagyok, azaz borderline.
24 éve járok pszichiáterhez.
Szedtem többször antipszichotikumot, de mindig abbahagytam magamtól, mert nagyon legyengített.
Tehát időszakosan szedtem, amikor nagyon szarul voltam és olyan paranoid-féle voltam.
Pszichózisom viszont nem volt soha, csak pszichotikus szorongásom.
Többször éreztem magam a határon, hogy hajszálnyi választ el attól, hogy elszakadjak a valóságtól, vagy hogy mondjam. De szerintem sosem tértem át.
Mánia nem tudom volt-e valaha. Felfokozott szoktam lenni. Hol ez, hol az: "szépen" váltakoznak a tünetek.
Az első dokim mondta a skizoaffektívet. Utána elkerültem egy másikhoz, aki a felállította a bordit.
Tavaly októbertől járok terápiára. Néha kihagytam 1-2 alkalmat egyénin, csoportban kicsit többet.
A szorongás, a kapcsolatok problémája stb. szerintem szinte mindegyiknél megfigyelhető.
Pl. nagyon magas pontszámot értem el a depresszív személyiségzavarnál is, de nem értem el a kritériumot és állítólag a szkizotipnél ugyanez.
Viszont szkizotipnek tökre nem érzem magam, ha beütöm a Google-ba és megnézem a leírást.
Végül is mindegy, a borderline-t, ha olvasom, ott nagyon igaznak érzem, sőt arra magamtól jöttem rá, mert nézegettem neten évekkel ezelőtt és az illett rám legjobban, mondhatni 90%-ban.
Szia Feeling!
Ezt én ugye nem tudom megmondani, hogy az is van-e. ?.
Az első pszichiáterem azzal diagnosztizált.
A második most azt nézte meg, hogy van-e valamilyen személyiségzavarom.
Direkt arra mentek rá, mert csak akkor mehettem terápiára.
Akkor derült ki a bordi, mert elértem a kritériumot.
Szerintem vannak átfedések amúgy is.
De jobban szeretném, ha mindenki tudná, nem szeretek titkolózni.
Jobb önmagamat adni.
Majd kiteszek egy táblát.
Akkor nem várják el, hogy úgy viselkedjem, ahogy ...
Bár nagyrészt biztos ezek az én fejemben vannak.
Mindenen problémázok.
Vagy nevezhetjük úgyis, hogy agyalok, túlgondolok.
Feeling, akkor te szerencsés vagy. Számomra az a skizoaffektív diagnózis valahogy elsuhant, nem jutott el a tudatomig.
Annyit tudtam magamról, hogy depressziós vagyok, mármint depresszív alkat is.
A border diagnózist csak tavaly szeptemberben kaptam, de azt hosszú tesztek és beszélgetések következtében.
Úgyhogy annak érzem a súlyát.
Azóta nem volt alkalmam valahogy ezzel megbírkózni a kapcsolataimban.
Munkahelyen nem tudják, meg az egészséges ismerőseim sem.
Szóval ez most fog majd alakulni.
Melóhelyen főnököm tud dolgokat, de nem konkrétumokat.
Nem is szeretném, ha beütné a wikipédiába, mert ott annyira súlyosan írják le egyrészt, meg amúgy sem értené, mert mindenki más és ki tudja, hogy mások fantáziája milyen merész...
Feeling.Tudják rólad az egészséges barátaid?
S ha pedig újonnan ismerkedsz, akkor elmondod?
S Velük is tudsz ilyesmiről beszélgetni? Önmagadat adni?
Nem tudom. Már rég mondta ezt a volt pszichiáterem.
Hát csúnyán azt mondanám erre, hogy "érdekes" ez az önsorsrontás. Minek akar saját magának áratani az ember? Mondjuk én falcolok egy pár éve, de annak tudom az okát. Tudom, hogy ha túl sok a feszültség, szorongok, akkor egy kicsit könnyít rajtam. De pl. a baráti kapcsolataimat én is időnként direkt roncsolom. Nem tudom mi értelme...magamra haragítok másokat, kötekedek. Talán úgy gondolom nem érdemlem meg a barátságukat. (?)
Szerintem csinálhatsz neki külön topikot. Engem is érdekelne mások véleménye.
Ja, és sajnálom, hogy lemondtad. De meg is értem.
Ja, a diagnózis nem tett jót nekem, azt biztos.
Nem tudom, de én most le is mondtam a csajjal a holnapi találkozást.
Csak írtam neki, hogy nem vagyok túl jól és nem firtatta.
Ezt majd be kell vinnem terápiára.
Nekem már nagyon sok barátom és barátnőm volt és minddel megszakadt a kapcsolat.
Persze hol tudatosan, hol pedig nem akartam.
Ez olyan saját magamat bántás.
Néztem is itt olyat, hogy önbántalmazás fórum, de nem találtam.
Én pl. nem falcolok, fizikailag nem bántom magam.
Amúgy viszont valaki ott bent, nagyon is ártani akar nekem.
Erről szeretnék majd többet tudni, nem tudom mi ez.
Asszem majd blogba megírom.
Önsorsrontás.
Őszintén én nem tudom ki számít normálisnak...
Aki nem szorong?
Aki boldog?
Nekem egy csomó ismerősöm, vagy akit barátomnak nevezhetek fura. De én magamat mindig, még náluk is furábbnak tartottam. Sokszor mondom magamra, hogy nem vagyok "normális". Persze ha van diagnózisod akkor úgymond meg vagy bélyegezve. Saját magad számára is. Nemcsoda, hogy másokat "normálisnak" tartasz, magadat meg nem.
Sajnálom, hogy így jártál. Az én barátom (de őszintén szólva nem tudom az-e) is úgy beszélt velem, hogy azzal megbántott. Írtam is neki, kérdeztem miért, de azt mondta már nem emlékszik (szerintem csak nem mondja el). Ezzel le is zárta, azóta nem írt.
Na neki nagyon furcsa dolgai vannak amiket még én sem értek..mégsem szóltam le vagy ilyesmi. Ő mégis lekezelően bánik velem időnként.
Már 2 barátot elvesztettem, látszólag mindkettő engem hibáztatott érte, szóval nekem csak szimplán nehéz valahogy jóban maradnom másokkal. Sokat gondolkozom ezen, de nem jöttem még rá pontosan miért is nem megy...talán csak nem hozzám illő személyekkel barátkozok.
Ugyanezeket én is írhattam volna Sohamár.
Csak én 42 leszek. De nem sokat számít, mert leragadtam valahol kamaszkoromban.
Emiatt pedig van bennem egy erős szégyenérzés is az ún. normik előtt.
Legszívesebben elbújdosom.
Azért elvagyok a külvilágban is, csak ne kelljen túl közel kerülni senkihez. Hiába vágyom is néha rá.
De senkitől nem kaptam arra választ, hogy ti normikkal is barátkoztok-e?
Sajnos néha vágyom olyan barátokra is, mert aki szintén beteg, az most nagyon megbántott. Viszont ha nem lenne beteg, nem beszélt volna talán így velem.
Írjatok ezekkel kapcsolatban minél többen, kíváncsi lennék
Járok, március óta. Hát igen, biztos nem lesz változás egyhamar. Annyira negatív lettem, meg nincs semmi önbizalmam...egyáltalán nem tudom elhinni, hogy valamit jól tudok csinálni. Szóval...hát ehhez idő kell az biztos. Elég fura érzés, mintha fel sem tudnám fogni a saját életem. Az egész olyan hihetetlen, és nem érzem azt, hogy én irányítok. Nem tudom érthető-e.
Tudom fura, hogy 19 évesen itt írogatok, meg másnak van komolyabb problémája, de tök tehetetlennek érzem magam.
Az jó,ha kisebb célok vannak.
Sohamár!
Nem tudom jársz -e terápiára.
Lehet ott segítenének előbb-utóbb.
Tudom nem egyszerű, de a te személyiséged még szerintem könnyebben formálható.
Még akkor is, ha ez nem túl gyors folyamat.
Amúgy tudom miről beszélsz. Koncentráció....ne is mondd. Arra is vannak gyakorlatok. Pl. aerobic-szerű keresztmozgásos gyakorlatok, igazodva a többiekhez. Nekem még ez is nehezen megy. Vagy biztos van neten is valami koncentrációs, meg készségfejlesztő. De leginkább a csoportban való munka. Én legalábbis ezeket vettem észre magamon.
Csak könnyen visszafejlődöm, meg mindent abbahagyok...
Ez tényleg elég bíztató! 🙂 Remélem jó lesz, és nem csalódsz.
Igen, én is ezért szeretem az oldalt. Hát ne is mondd, már lassan 2 hete nyűglődök...folyton sírok meg ugyanazokon a dolgokon gondolkozok. Lehet csak kéne valami új dolgot csinálnom, állandóan itthon vagyok. Bár mikor kimozdultam akkor is ugyanígy éreztem magam. Beszélgetni sem nagyon tudtam barátnőmmel.
Igaz, mehetnék. De nem is tudom...az egyik az, hogy anyám nagyon lebeszél róla, a másik meg, hogy még középsuliban is nagyon nehezen megy/ment a tanulás, pedig igyekeztem. A koncentrációm nulla. Nem hiszem, hogy tudnék még éveken keresztül tanulni. OKJ-s vizsgát csinálok majd. Csak nagyon bizonytalan vagyok.
Köszi Sohamár!
Azért reménykedem kicsit, mert emlékeim szerint egy nagyon aranyos lány, aki szereti a költészetet, a művészeteket és most egy kutyája is lett.
Ez már azért számomra is eléggé bíztató.
Igaz, az a régi barátnőm is szerette mindezt.
Na de mindegy is. Az a régi barinőm akkor már régóta külföldön élt és a távolság is közrejátszhatott.
Amúgy mindegy is, csak így ezáltal is gyakorlok talán, hogy ide írok, meg elgondolkodom a dolgokon.
Megkérdezni másokat is, úgy sokkal könnyebb döntést hozni, megállíthatnak rossz döntések hozatalában, vagy hogy elsötétedjen a hangulatom. Így kifelé is figyelek és talán nem kezdenek örvényleni mindig ugyanazok a beszűkült gondolatok, amik a depisekre annyira jellemző.
Te meg még mehetsz is akár egyetemre. Van jó pár éved 🙂
Róka! Szerintem jó ötlet, hogy találkoztok. 🙂
Kétlem, hogy versenyezni akarna veled, de egyébként megértem a félelmed. Én is rosszul érzem most magam attól, hogy körülöttem mindenki egyetemre megy, én meg nem fogok. De inkább nem foglalkozok vele, mert az az ő életük, ez pedig az enyém. (Na jó ez úgy hangzott mintha olyan biztos lennék magamban :D)
De lényeg a lényeg, jó, hogy adsz ennek egy esélyt, remélem nem gondolod meg magad.
Szia Bonifác!
Igazad van. Én is úgy érzem.
Csak van bennem az az ellenállás.
De ilyen alapon, olyan, mintha már előre elásnám magam élve-ilyen érzésem is van.
Na, ha addig nem jön valami mélyebb hullámvölgy, akkor azért elmegyek, még nem mondtam le.
Olyan hülyeségek jutnak eszembe, hogy megírom neki Facebook-on meg ilyenek.
Úgy eltudok rugaszkodni a valóságtól és megkérdőjelezem mindig magam, hogy mi lehet a normális viselkedés és mi nem az? Ez örök kérdéseim egyike.
Szia, Róka!
Talán az a baj, hogy túlságosan előre gondolkodsz. Semmi egyebet nem várnak tőled, csak annyit, hogy menjetek együtt futni, meg hogy beszélgessetek egyet. Nem akar rögtön bemutatni sem a férjének, sem a gyerekeinek. És ha elég intelligens, nem fogja a szemedre vetni azt sem, hogy neki van egyetemi végzettsége, neked meg nincs. Szerintem jól tetted, hogy gyenge pillanatodaban igent mondtál. Ha nem érzed jól magad a társaságában, majd azt mondod neki, hogy nem vagy jól, szeretnél hazamenni. Más hétköznapi ember sem kezdene el olyan féltett betegségéről beszélni, mint mondjuk egy urológiai vizsgálat. Te sem fogsz a bordeline-odról, és senki nem is fogja megkérdezni.
Szerintem menj el a találkozóra! Érni fognak új hatások, lehet, hogy egy tökjó napnak nézel elébe. Ha meg mégsem, akkor legalább kimozdultál és megpróbáltad. Ja, és ami a legérdekesebb: aki egészségesnek látszik a Facebookon, az a valóságban nem biztos, hogy az. Ez vonatkozik a régi ismerősödre is.
Azt szeretném kérdezni, hogy ti barátkoztok vagy barátkoznátok egészséges valakivel?
Bővebben kifejtem: osztálytársak voltunk egy lánnyal (azóta feleség és gyerekei is vannak) és Facebook-on nézegette a megosztásaimat, látta, hogy néha futni járok és egyik nap rám írt, hogy futhatnánk együtt, meg érezhető volt, hogy felakarja venni velem a kapcsolatot és nagyon érdeklődik, hogy mi van velem! ?
Én viszont ha futni el is mennék vele, de semmit nem szeretnék megosztani vele, nem szeretnék magamról beszélni.
Azóta nekem úgymond nem sikerült az életem, nem mentem férjhez-ő igen, nem lettek gyerekeim-neki igen, nem végeztem el felsőfokú iskolát, egyetemet-ő igen...
Ráadásul azóta kiderült, hogy borderline vagyok és már le is százalékoltak, aminek örülök és sorstársak közt nem szégyellem, de egyre inkább abba az irányba megyek, hogy én márcsak sorstársakkal keresném és tartanám a kapcsolatot.
Hogy vagytok ezzel?
Ráadásul már megbeszéltem vele holnapra egy találkozót, mert akkor éppen jobb kedvem volt, bár akkor is ott motoszkált a fejemben, hogy jó ötlet-e és majd nem fogom-e lemondani, mert elég hullámzó vagyok és több csalódásom volt már, hogy lemondtam, aztán egy idő után megunták.
Meg még egy, ami mindig eszembe jut, hogy volt egy nagyon jó barátnőm tizenéves koromtól harmincvalahány éves koromig és most tényleg higgyétek el, hogy igazán jó barátnőm volt, mégis mikor megírtam neki, hogy borderline vagyok, mert ő Németországban élt, azután soha többet nem írt és nem keresett. Ez nagyon nagy csalódás. Én sem kerestem. Őszintén én magam is lerázom az embereket magam körül. Csak a felszínesebb kapcsolatok jönnek be, mert félek az intimitástól, elköteleződéstől, közelségtől, nem merek magamhoz közel engedni bárkit. Most mit mondjak neki, legyek őszinte? De akkor aláásom az önbecsülésemet. De úgysem működne. Előbb-utóbb a férjével és gyerekeivel és összejárnánk és nekem nagyon kellemetlen lenne. Bár az is igaz, hogy így olyan, mintha már magáról az életről mondanék le, a fejlődés lehetőségéről. Mindegy így nem szeretném, max. akkor barátkoznék egészségessel, ha az úgy alakulna magától, nem pedig hogy felvenni valakivel a kapcsolatot ennyi év után, hogy na mit kezdtél az életeddel. Mert ez nekem olyan érzés lenne.
Szia!
Igen, használják, de a TeamSpeak-et többen.
Üdv. a Búrán!
Sziasztok !
Új vagyok itt, nem sok mozgást látok. A chatet senki sem használja ?
Hello Jin, nem vagy egyedül! Én egy borderlány vagyok, perpillanat borzasztó magányosnak érzem magam... Ha van kedved, beszélgethetünk!
Hello mindenki! Még csak most csatlakoztam...Fogalmam sincs mit és hol kell itt csinálni. Szeretnék pár hozzám hasonló embert találni (a bemutatkozásomban olvasható pár dolog rólam) akikkel tapasztalatokat tudunk megosztani. Bízom benne, hogy nem az első ilyen "kettyóval" megáldott valami vagyok.
Én már soha senkivel nem akarok barátkozni, mert megdöglök én egyedül is, nem kell több segítség. Ennyi aljas emberrel egész ötven év alatt összesen nem találkoztam, mint az elmúlt években, akik közül a pszichiáterek messze kimagaslanak. Ahhoz képest, hogy soha életemben nem találkoztam eggyel sem, most rámszabadultak, pedig ha tudnám, hogy valaki, aki az utcán szember jön pszichiáter, átmennék a másik oldalra a biztonság kedvéért. Aljasok. Csoportodulnak az ágy végében, meregetik a szemüket, nagyokat kacagnak a montekukkolin és hülyeségeket irogatnak zárójelentésekbe, és nem szégyellik el magukat.Erős vár az ő pszichiátriájuk, hátvédként a zártosztállyal, és a gyagyások lelkes csapatával. Nesze neked Hamvas Béla, hova jutottam,azongondolkodom, hogy a huszas égő ágyszomszédok, milyen marhaságokat beszélnek, és a pszichiáter miért meregeti a szemét, pedig sose láttam,talán ki kellett volna nyomni. Addig csinálják velem ezt mígén is huszas égő leszek, már nem kell sok, és ezt onnét fogom tudni, hogy szeretni fogom a pszichiátereket,na akkor ugrok a vonat alá.
tripla ---
dupla --
-
Na mi van? Csak én vagyok itt magányos? 🙂
Valakinek nincs kedve barátkozni priviben velem? 🙂
