paranoid személyiségzavar
Szia Harmony!
Nagyon megfogott, amiket írtál, mert akár én is írhattam volna szóról-szóra ugyanezt. Én is a hozzám közel állókra gyanakszom a legtöbbet. Számomra az a legrosszabb az egészben, hogy mituán kijövök a paranoid ámokfutásomból, és nagyjából rendeződnek a gondolataim - még mindig ott vannak a szeretteim mellettem, akiket a vádaskodásommal vérig sértettem már ki tudja hányadszor... és akkor jön a bűntudat, meg a szégyenérzet, és hogy tényleg mennyire hülye is vagyok.
Mostanában azzal kísérletezek, hogy megértsem, hogyan is működik nálam a para. Sokmindent olvastam a témáról, de legtöbbször csak a tünetekről találtam infót. Pedig engem az érdekelt, hogy hogyan működik a paranoid gondolkodás. Aztán mégis sikerült egy érdekes oldalra akadnom, ahol többek közt azt írták, hogy paranoidok nem megismerik a világot, mint a normál ember - hanem nekik erről már van egy határozott elképzelésük, és ennek az elképzelésnek (ami egy jó nagy téveszme) az alátámasztására gyűjtik a bizonyítékokat. Ez annyit jelent, hogy pl. nálam az a para van, hogy "az emberek ártani akarnak nekem" - akkor a külvilágban a figyelmem is ennek megfelelően szelektíven működik. Azt észreveszem, ha valakinek a metakommunikációja megkérdőjelezhető - pl. hazudik, csúsztat, lekezelő stb. De az már kevésbé marad meg az emlékezetemben, ha ugyanez az ember jóindulatú velem. Szerintem ezt a fajta szelektív figyelmet kellene átalakítanom - nem beszélve a fergeteges asszociációkról, és különböző történések összekapcsolásáról, amikből aztán fel lehet építeni a téveszmét, és tovább erősíteni. Arra is gondoltam, hogy írok naplót, és ebben azt jegyzem le, amikor az emberek kedvesek és jók velem - hogy ha jön a gyanakvás, gyorsan hatástalanítani tudjam.
Mikor tudtad meg hogy ez a betegséged, milyen módszereket próbáltál ki eddig?
Szép napot: Niki
Szia Jelenlét!
Értem, mire célzol a belső stabilitással - átéltem nemrég egy pár hónapig ezt az állapotot. Miután kijöttem a gyógyszerekből, egyszerre sok lett az önbizalmam - mert akkoriban már szinte mindenki leírt, hogy egész életemre egy zombi maradok, mégis abbahagytam a bogyózást. Évekig ment a gyógyszerre piálás, ami csak felerősíti a téveszméket.
Azóta rendszeresen meditálok, ezt semmiképp sem hagyom abba. Segít a gondolatokat lecsendesíteni. Megfigyeltem pl. azt is, mikor van épp para rajtam. A gondolatok tartalmával nem is szoktam foglalkozni, mert pont a betegségből fakadóan, úgy sem tudnám 100%-ig eldönteni, hogy igazak vagy nem. Én a gondolatok dinamikáját figyelem. Ilyenkor nagyon pörögnek, generálják a belső haragot, és nagyon hangosak is. Ha ezt veszem észre, akkor leállítom őket.
Az is biztos, hogy bízni másokban csak úgy tudok, ha az önbizalmamat növelem - ezt meg célok kitűzésével és elérésével lehet. Próbáltam már "erőszakkal" megbízni másokban, egy ideig ment is, de utána mindig jött a gyanakvás. Ezzel az a baj, hogy a gyanakvás pont olyankor jön, amikor már kezdek valakihez közel kerülni. Ez olyan önmagammal kibabrálós dolog. Gondolkodtam rajta, hogy miért van - ha valakihez közel kerülök, az érzelmileg kiszolgáltatottá tesz. Én pedig a kiszolgáltatottságtól félek a legjobban!
Még most is előfordulnak nálad, ilyen "gyanakvós" állapotok, ha igen, milyenek?
Köszi a zenét, tetszett! 🙂
Niki
Ja a szeretet és a szenvedés:Dettó,meg hozzá az ,hogy minden pofon megerősít.Közhely,tudom,de tényleg így van.Lemorzsolódtak a legkeservesebb években a felesleges dolgok,emberek,tárgyak,stb.Tényleg csak a legfontosabb értékek maradtak,és mivel megmaradtak,azért megtanultam őket sokkal jobban szeretni és tisztelni.Én is a kínból tanulam a legtöbbet.Abból kaptam a legtöbbet,ami elvett.Pofonok,meg a padló:Rutinná vált,hogy felállok.Pedig tudom,hogy kapni fogok megint.Nagyon szeretném,ha sokan fel mernének állni,mert az első a legnehezebb csak.Valahol benne kell legyen minden emberben.Az nem túl igazságos,hogy az képes csak a szenvedésre,akinek van lelke.De legalább az örömre is.Amikor minden anyagi dolgomat elvesztettem sok éve,akkor azt hittem,mindennek vége.Nem volt sok mindenem pedig.Mára visszaszereztem a legfontosabbakat.És közben rájöttem,hogy mennyi minden felesleges volt,azok a dolgok,amiknek örülök,semmibe sem kerülnek.Kevesebbem maradt,de elégedettebb vagyok.
Mármint úgy érzem, minél több szenvedés ér, mégis a szeretetérzésem is erősebb..... talán a szenvedésben tanulunk meg igazán szeretni és érezni.... én így érzem...
Érdekes dolgokat írsz. Mármint valahol ezeken én is mindig átmegyek, ezeken az elemzéseken, hogy mi miért van, mi az oka, hová vezet, mibe megy bele....
Én már lassan ott tartok, hogy nem is látom értelmét foglalkozni úgy egyáltalán semmivel, mert akkor is itt leszek a Földön, akkor is megélem a sorsomat, amit "kiszabtak rám"... nos igen, az nekem is eszembe jutott, hogy egyszer minden bűnünkért vagy hibánkért "megfizetünk" - de az is eszembe jutott rögtön, hogy eleve egy olyan világba születtem, születtünk, ahol szinte minden bűnnek számít.... ha belegondolsz, akkor nem vétkezel, ha nem teszel egy lépést sem, csak meditálsz egy helyben, és csak a szeretetre figyelsz.... de még így is elkerülhetetlen..... szóval ha már mi ezt kaptuk ezeket a körülményeket, akkor csak nem mi vagyunk már a hibásak azért is hogy élünk? Mert, bár lehet valahol "mi akartunk létre jönni", de az hogy iylen helyre, pont ide, pont ilyen körülmények közé születtünk, nem volt sok választásunk olyan szempontból hogy tökéletesek maradhassunk.... az a helyzet, hogy szerintem rengeteg lehetőség és nézőpont létezik.... valahol káoszt de van hogy a Rendet is látom a világban. Bár inkább a káosz van ami dominál... DE... szerintem valahogy meg lehetne változtatni a hitünket, mert az hogy miben HISZÜNK, azt tapasztalom hogy nagyon sokat nyom a latban. Persze a körülmények akkor is ezek maradnak, de valahol, a látásmódot kiválaszthatjuk talán...... legalábbis részben... bár nem tudom... annyiszor gondolkoztam már ezeken..... és ott vagyok hogy semmi újat nem tudtam meg. amit megtudtam azt sem tudom "hasznosítani"...... viszont vannak pillanatok, kb félévente egyszer mikor csak úgy magától jön valami eufórikus érzés..... általában ágyban fekve, hosszú éjszakázás után, kimerülten a testem ellazul és valami felszabadulás keríti hatalmába - nos, én ezt rengetegszer próbáltam szándékosan előidézni - de nem sikerült. Így marad a várakozás hogy mikor érezhetem megint..... addig pedig én is csak szenvedek. De azok a pillanatok mikor felszabadulsz egy időre az csodálatos. Nem tudom neked volt e hasonló.... a szokványos értelemben véve én sem vagyok hívő, de Hiszem azt, hogy a Világot a Szeretet tartja fent és az hozta létre. Ezt bárminek nevezhetjük, Istennek, Teremtőnek, Energiának, de valami van. Mégha a káoszban is de van valami. Ami értünk van. 🙂
ja meg még a lefigyelés témához.... olyan is volt, hogy mikor nem találtam kamerát sehol, azt képzeltem, hogy pl mint ahogy mi nézzük a tv-n a reklámokat, filmeket, úy nézik az én életemet valahol egy másik, magasabb dimenzióban élő lények... meg hogy a tv-ben lévő filmek valójában nem "megrendezett" filmek, hanem valóság, mivel átgondoltam logikusan, hogy ez a rengeteg film, pláne naponta menő sorozatok, nem is lehetséges hogy megrendezzék meg minden, szóval ahhoz hogy folyamatosan menjen mindig valami és ennyi ember legyen benne, rengeteg idő kéne, mi sem egyszerűbb mint valamilyen valóságot mutatni a tv-ben.... tehát pl hogy a tudat teremti azt a tv-ben "sugárzott" valóságot, vagy mi irányítjuk a másik nálunk alacsonyabb dimenziók valóságát és azt nézzük a tv-nken... volt bőven paranoiám, rengeteg még ezeken kívül is... én ezeket nem Rosszként éltem meg, hanem egy pluszként..... bár mikor nagyon benne voltam és kezdtem kikészülni és sok volt már, na akkor szükség volt segítségre....... bár mindig egyedül jöttem ki belőle, később megtanultam "elaltatni" a tudatom ha már sok infó jött egyszerre....
Ja ilyen nekem is volt, hogy azt hittem, kamerák vannak elrejtve különböző helyeken a lakásban, még a wc-ben és fürdőszobában is.... meg hogy valakik azon röhögnek pl mikor zuhanyzok vagy hogy valahol levetítik filmnek.... nagyon rossz érzés volt, olyankor én is figyeltem mindent, keresgéltem hol lehet kamera.... meg próbáltam úgy helyezkedni hogy ne látszódjon semmilyen szögből semmi...
ja meg volt olyan is, hogy kórházban voltam és azt hittem hogy szereplőválogatáson vagyok egy valóságshowba 😛 ami ugye eléggé humorosan hangzik, bár annyira nem volt vicces.... meg is szólítottam egy látogatót aki az egyik beteghez jött, hogy "Ez a kandi kamera?" nem tudom hogy a valóságshow meg a kandi kamera hogy jött egybe, de mindegy :-PP meg mikor azt képzeltem hogy szereplőválogatáson vagyok, és kórrházban voltam, azt hittem akit hazaengednek hamarabb az kiesett 😀 tehát hogy nem volt "elég jó" a reality show-hoz.... volt ebben jó is rossz is..... amugy SilentForce, engem érdekelne mi az amiről írtál és nem csak képzelgés volt..... mire jöttél rá? Mert én állandóan kutatom a dolgokat, mert biztos hogy van oka, hogy mindig mindenre és mindenkire gyanakszom..... én nem tudom de olyan erős ez az érzés, semmi nem tudja kiölni belőlem...
én pl rájöttem olyan dolgokra, hogy a Nasa az emberi testet is ellenőrzés alatt tartja vagy valami olyan oldalra bukkantam, ahol ilyen vírusokat betegségeket lehet "rendelni" földönkívülieknek..... jó most tudom ez tök hülyén hangzik, de szerintem valami ilyenre bukkantam.... de már semmin nem lepődök meg amugy.... meg már nem készülök ki semmitől, bár ha kiderülne hogy minden mozdulatom figyelik az azért gáz lenne..... mindenkinek kell egy intim szféra, amikor úgy érzi nem látják hogy tényleg ne is lássák....
amugy olyan is volt hogy a tv-ből beszéltek hozzám, ilyen gyakori volt régebben, de ami érdekes hogy általában ezzel JÓ élményeim voltak... tehát mindig valami kivételezetten jó szerepem volt a tv-ben..... meg mindig valami olyat közöltek, hogy szeretnek, meg ilyen üzeneteket továbbítottak nekem a tv-ből.. ez jó volt tényleg, mivel így megkaptam a hiányzó szerelmet, és szeretetet... sajnos ez már nincs, és nem érti meg senki hoy a betegségemnek vannak jó oldalai is és azok meg hiányoznak igenis. Mégha "nem is valóságos", számomra akkor is az, és máig hiszem hogy a titkos szerelmem üzent, aki egy másik dimenzióban él 🙂
Szia Niki, nekem is gyakori a bizalmatlanság, meg főleg olyan dolgok, hogy pl az egyik ember több névvel van fenn neten, tehát hogy infókat tudjon meg rólam, vagy a közelembe férkőzzön.... mikor így érzek akkor nagyon is elhiszem hogy igazam van, de mikor kijövök abból az állapotból utána minden jel arra utal, hogy tévedtem. Kb olyan ez, mintha két énem lenne, persze nem teljesen, de valahogy így tudnám megfogni. Az én diagnózisom paranoid skizofrénia, elég sokminden volt még ezek mellett.... de leginkább rám is igen ez jellemző, hogy gyanakszom, leginkább azokra akik nagyon közel állnak hozzám, vagy akik valahogy furán beszélnek, írnak, tehát pl különböző "rejtett nekem szóló üzeneteket" vélek felfedezni írásokban. Ami a legeslegrosszabb az egészben, hogy sok szerelmet, barátot így veszítettem el, hogy gyanakodtam, meg megvádoltam őket, hogy ők ártani akarnak nekem, és gáz, mert teljesen elhittem, meg az a baj hogy ennek még nincs vége, mindig előjön, főleg ha minden apró részletet elemzek és figyelek.... mert valahogy minden logikusnak tűnik, még meg is tudom mindig magyarázni, és el is hiszem mindig az "igazamat". A többiek meg hülyének néznek engem, még akkor is ha logikusan alátámasztom, bár utólag meg éppen az a logikus hogyn em volt igazam...... ebbe lassan már beleőrülök, mindig elemzek mindent, átgondolok mindent, minden szót szinte, bár mostanában próbálom ezt háttérbe szorítani. Szerencsére éppen most nem dominál ez a dolog, de bármikor visszaeshetek. És attól rettegek, hogy akibe szerelmes vagyok őt is emiatt fogom elveszíteni, egyszer majdnem töröltem az ismerőseim közül, mert azt hittem rosszat akar, és valami titkos lefigyelő, de hála Istennek a szívem erősebb volt és az iránta érzett szeretetem... utólag meg már nem lehet helyre hozni a hibáimat, mert nagyon nehéz megértetni, hogy miért voltam olyan. Van aki megérti de van aki nem.... szerintem ezt csak a "betegek" értik meg igazán, akik benne vannak.
Szerintem fontos, ha előjön ilyen gynakvás, hogy tudatosítsuk hogy kit szeretünk, és bízzunk benne, még akkor is ha nem sikerül, de én mindig mondogatom magamban mikor jól vagyok, hogy bárcsak nehogy valaha megbántsam akit szeretek, vagy ne bízzak meg benne. Persze ezt nem lehet előre kiszámítani. Mondjuk általában gyógyszerelvonáskor jöttek elő, vagyis mikor önként elhagytam a gyógyszert, vagy csökkentették... de én még a gógyszert is időnként úgy veszem, hogy azzal is engem kontrollálnak akadályoznak..... és mindig el akarom hagyni, de már nem engedik meg - a családom. Így nincs választásom. Nagyon nehéz ezzel együtt élni én tudom.
Nekem volt már ilyenem. Kínos helyzeteket tud előidézni, de az még a jobbik eset, ha kiderül egyáltalán, hogy te vagy paradroid:D Nálam ez a belső instabilitásból meg önbizalomhiányból szokott eredni. Na meg sokszor van olyan is, hogy egyáltalán nem tévedek, de az más téma.
Legyőzni úgy lehet ezt, hogy elkezdesz bízni, persze csak ésszel:)
De legalább annyit megteszel, hogy esélyt adsz a bizalomnak.
Az meg, hogy kibeszélnek a hátad mögött kit érdekel? Mindenkit kibeszélnek a háta mögött:) Az emberek (ki)beszélgetnek:D
Ez megint csak akkor okoz problémát, ha a külvilágban keresi valaki a stabilitást önmaga helyett és túlzott jelentőséget tulajdonít mások visszajelzéseinek.
Szerintem ezt úgy lehet lekezelni magunkban, hogy elérünk egy annyira stabil szintet, ahol megtehetjük, hogy megbízunk a másikban, mert nem érint minket érzékenyen, pláne nem dönt romokba, ha esetleg valami mégis balul sül el. Tehát amikor képesek vagyunk kezelni ezen szituációkat is anélkül, hogy összeomlanánk. De pusztán félelemre alapozva halálra ítélni a dolgokat baromság:)
Sok szeretettel:D