Olvasom, nézem ismét a hireket. Nyugodtabb voltam, amíg mindezt hanyagoltam!
Annyi minden ömlik a TV-ből, mintha egy másik világba csöppentem volna. Látszik, hogy nem néztem, nem kapcsoltam be még a zene kedvéért sem, hanem csak egyszerüen éltem az elmúlt fél évben.
Erre most bekapcsolom, és soha nem hallott sorozatok, gyógyszerek, italok ételek reklámja ömlik, a legújabb T_l_ekomosról nem is beszélve, amelyik ésszel javasolja a netezést és kissé ki is figurázza (na jó, nem kicsit). Ennyi minden történt az elmúlt fél évben? Igen, ennyi minden. Boltba se nagyon mentem, és mikor beléptem, a termékek felét nem is ismertem. Kivéve a jó öreg Tecsót persze, nem véletlenül járok oda, ott standard a választék, még ha picit unalmas is ez már.
Szinte fáj, hogy mennyire lemaradtam az elmúlt év 4db kórházi kezelése alatt.
Minden megváltozott, csak az emberek nem. Ugyanaz a boltos néni, nő, lány, ugyanaz az osztályfőnök, szüleim sem mentek sehova, csak idősebb lett mindenki (köztük én is, természetesen)!
Azon tűnődök, vajon a globális felmelegedésről irt Femi__ magazin tudósainak higgyek, vagy éppen a ki tudja melyik párt TV-jének inkább? És a legrosszabb, hogy már nincs, aki megmondja, kinek van igaza, kinek nincs.
Nagynénémmel egyetértve arra jutottam, hogy valójában az ötvenes évek óta nem változott semmi. Erre a világra azért nem szülök még egy gyereket, mert szinte biztos, hogy meghalna. Na nem 80 év után, hanem sokkal hamarabb. Vagy éppenséggel neki természetes lenne, hogy a helyi szexbolt már mesterséges intelligenciájú szexbabát is kinálna, akivel beszélgetni, további TV-t nézni vagy éppenséggel kávézni lehet és közben elhihetjük, hogy a 7milliárd ember közül valaki inkább egy robotot választott.
Plusz, ami nagyon szíven ütött, az a félelem. Meg fogok fulladni, ha leég az Amazonas? Vagy meg fog erőszakolna 60 éves koromban egy migráncs, esetleg előírják majd, hogy a hatvan négyzetméterünkön északi menekülteket kell majd befogadnunk? Hogy is van ez? Korán fogok meghalni, nem csak a diagnózisom miatt, hanem mert szánalmasan életképtelen lennék egyedül egy ilyen világban? Na persze, ott a férjem meg a fiam, viszont nem a nap huszonnégy órájában, mikor nekem egyedül kell megbirkóznom a hamarabbi halálom tényével, azzal, hogy Szentgotthárdon fogom végezni egy intézetben, ahol alig látogatnak majd és akkor végképp bizonyosan rövid életem lesz… A Fac_book nem fog kárpótolni semmiért, az ugyanis inkább elidegenít, már követni sem tudom, ki kicsoda az ismerőseim körül és ez az őrület is lecsengett, ami a lájkokból látszik (alig vannak, hiába görgetek lefelé), inkább álhiportál, illetve viccportál lett a közösségi eszmecserék helyett.
Akárhogy is, szíven ütött, hogy valószínűleg életem több, mint felét már leéltem és rohadtul nincs kedvem meghalni, semmiben. Miért nem vagyok egy Alkonyat hős, akik évszázadokig élnek és virulnak. Ilyenkor felmerül bennem, hogy is a jobb? Megvárni a világvégét vagy csöndben szerényen elhunyni előtte…
Nincs kedvem az egészhez! Bár szent igaz, nem vagyok egy szuicid alkat, viszont az az egy alkalom a látónál (a harmadik részben el is mesélem, mi történt), ahol azt kellett hallanom, hogy lehet, hogy lesz még egy gyerekem (pff), ha akarom, de nem baj ha mégse, ugyanis választott egy másik családot is – igen, a lelkeknek is van terve… Szóval ez a sok szörnyű hír annyira megvisel, hogy már azt sem tudom, vajon érdemes-e egyáltalán észrevenni az apró örömöket az életben, vagy csak hajtsam magam tovább és névtelen senkiként csak úgy haljak meg valamikor, mint a legjobb skizo barátom?
Az egész irományom tulajdonképpen íródott meg, mert félek. Félek a jövőmtől és félek a gyerekem, férjem jövőjétől is. Nincs ötletem, mi lesz, hogy lesz, pláne ebben a faluban elzárva nincs igazán célom, csak a túlélés. Közben pedig mosolygok, csokit eszem és bátorítom a társaimat, hogy élvezzük is már egy kicsit (de akkor meg még csóróbbak leszünk) szóval hogy is van ez, nem tudom.
Summázva, nem maradok le többször, remélem, cserébe nem aggódom majd annyit, ez már csak sikerül…
Szerző:
