Fájó szívvel gondolok Rád egyetlen reményem. Messze tőlem, távolban valahol ott lebegsz előttem, de elérhetetlen vagy. Démonok kerülgetnek utam során, megbotránkoztatott helyzetek, gúnyos tekintetek, faragatlan vigyorok. Egy szörny vagyok. Mond, mégis hová tarthatok? Lesz ez valahogy bárhogy is? Testem belül akár egy féregvájta járat. Tele betegséggel tudat alatt, gyógyír nincs, csak méreg. Fogy az idő. Mintha nem is számítana. Kutatnék értelmet, ha lenne miért s hova. De ez nem én vagyok. Sem az. Minden akár egy nagy szarkupac.. Elvesztem. Mást akartam, mégis az lett, mitől féltem. Félelmeim akár a vezérek, úgy vezetnek, mint a ködben veszett lélek. Semerre, sehová, csak neki a falnak, s jól kinevet. Nem vagyok én más, csak egy síró gyerek. Letört, panaszkodik, csak egy helyben ül. Fáradt, játéka semmi, magához már nem is nyúl. Csak van, elveszve ott belül, mind a szívben, mind pedig az elmében. Akár egy veszett ügy. Halálra várva, semmit remélve, meleget vesztve hideg hulla vagyok. Nincs reményem se maradásom. Csak egy test vagyok, de azt is csak muszájból használom. Nem figyelek rá. Haragosom az élet, pofonom a saját tudatom, mit érek így? Kérlek tüntesd el mindet végzetes fájdalom!!
Szerző:
Kedves dobozkapitány! Nagyon szépen írsz, háromszor olvastam el, olyan gyönyörű! Remélem hamarosan kibékültök az élettel, és írsz még ilyen szépeket! 🙂
Kedves Vérésarany!
Köszönöm a megjegyzésedet, nagyon jól esik 🙂 igyekszem majd. remélem 🙂