Megnéztem Eszter Láncát igen mély benyomárt keltet és olyan dolgok jutottak eszembe, hogy kiszúrok e a fiammal vagy elbírja a terhet amit én jelentek, szeretni szeret és mostanában ezt sokkal jobban kifejezi mint mielőtt” hivatalosan” beteg lettem. Előtte nemegyszer azt hitték csak lusta vagyok, hogy fekszem az ágyban én nem sírtam azt nem lehet de nemtudom legtöbször az öngyilkosság jár ez eszemben attól fügetlen hogy mindent megcsinálok ami szükséges.Néha rohadt nehezen de ezt ők nem tudják.Fogalmuk sincs arról hogy legtöbbször úgy vonszolom át magam a nappalokon, hogy néha az éjjelt várom mert akkor alszom és megszünik minden kivéve a rémálmaim de már majdnem hozzászoktam már nem ugrok fel hogy nincs levegőm vagy infarktusom van Eszter lánca arra is jelzett hogy próbáljak mégtöbbet kommunikálni a maradék két emberrel akik velem vannak de a tesóm úgy néz rám mint egy ufóra szégyelleném bevallani de kórházra volna szükségem pedig most jöttem ki. Jön a szülinapom ilyenkor majdnem rendszeresen öngyilkos leszek . Félek rettegek hogy nem bírok a levertségemben megbírkózni a hangokkal. AZ Eszter LÁnca Hiteles volt meghatott a fiával való kapcsolata rendkivüli és megadja a küzdelmemhez az erőt és megtanít arra hogy ne bántsam magam azzal hogy mások mit gondolnak rólam mert az nem számit de azért nehéz és nem fog két nap alatt múlni. A mi Eszterünk nagyon erős müködteti ezt a weboldalt amiben sokszor csak a nyomor megy vajon miért csak akkor kötelező megszólalni ha nyomor megy. Most eldöntöttem ha a szülinapomon nagyon behajtanak a hangok az öngyilkosságba inkább bemegyek a kórházba mielőtt megcsinálnám a szokásos öngyilkosságom valamelyikét 5x is.Nem sajnálni a másikat tré dolog néha kell az együttérzés persze nem könnyű mit mondani de ha a másik lentebb van akor magunkba nyúlhatunk érte ezt tapasztalom itt a búrán nem vagyok itt 24 órában nem ülök a monitor előtt hogy mikor ki ír de van egy hely ahol megértenek ez a belső védett otthonom lett.
Szerző:
Dopamin, ha tényleg úgy érzed, hogy bánthatod magadat a születésnapodon, akkor valóban érdemes lenne óvintézkedéseket tenned. Főleg, hogy látszik, hogy fejben egyáltalán nem azonosulsz ezzel a szándékkal, és főleg, mert a csodával határos, hogy az eddigi kísérleteid nem okoztak igazán maradandó károkat – de a sorsot kísérted egy újabb kísérlettel.
Tudod, nekem az anyám is pszichés beteg. És biztos vagyok benne, hogy a bennem kialakult depresszióért és egyéb nyűgökért stb. nagyban felel, hogy rám (is) terhelődött a betegsége. (A testvérem is megélte mindezt, de ő viszonylag kevés sérüléssel élte meg a dolgot, én valahogy – úgy látom legalábbis – sokkal jobban sérültem.) És szoktam rá haragudni, és szoktam hibáztatni őt. Viszont: sosem azért hibáztattam, merthogy beteg. Azért hibáztattam, mert nem kért és nem is volt hajlandó elfogadni a segítséget (sőt sokáig azt se tudtam, hogy egyáltalán segítségre lenne szüksége – egy gyerek, ha az anyja üvölt vele, nem arra jut, hogy „hm, anya biztosan depressziós”). Négy évvel ezelőtt öngyilkosságot kísérelt meg, és utána kötelező pszichoterápiára járt, gyógyszert is kellett szednie. És egyáltalán nem éreztem szégyenérzetet amiatt, hogy az anyám pszichiáterhez jár, és amiatt sem, hogy gyógyszert kell szednie. (Viszont amiatt nagyon összevesztem vele, mikor úgy döntött, abbahagyja a terápiát, és a gyógyszereket is elhagyja: látványosan jobban volt tőlük, ráadásul nulla mellékhatással. Konkrétan én úgy éltem meg, mintha egész életemben csak kb. ebben az egy-két hónapban lett volna igazi anyám, annyira kioldódott belőle ekkor a depresszió és a szorongás. Hirtelen voltak céljai, ambíciózus volt, gyors észjárású, kreatív és üdítően pimasz – annyira frissítő volt, annyira új és annyira szimpatikus volt ez az ember… aztán visszasüllyedt a megközelíthetetlenségbe és a folyamatos acsarkodásba és vádaskodásba. Nagyon fájdalmas volt.) Ha mindig is ez lett volna a felállás, tudtam volna, hogy mi az oka a viselkedésének, sokkal inkább helyre tudtam volna tenni magamban (hisz tudtam volna, hogy a szidalmai nem arról szólnak, hogy én nem vagyok szerethető, hanem csak arról, hogy ő maga mennyire boldogtalan), és sokkal inkább tudtam volna támogatni is őt.
Nekem különösen tetszik, hogy Eszter „szomorúságbetegségnek” nevezte a fia előtt a problémáját. Ha tudom, hogy anyámnak szomorúságbetegsége van, biztos, hogy mindent megteszek azért, hogy inkább boldogságbetegsége legyen. 🙂 De így csak azt láttam, hogy sosem jó, amit csinálok, hogy már a születésemet is megbánták, szörnyetegnek éreztem (és érzem mai napig) magamat stb., stb.
Szóval a konklúzió: merjél a környezeteddel őszintén beszélni. Csak akkor tudnak segíteni. Merjél orvosi segítséget is kérni. Mert sokszor igenis ez kell a környezetünknek (is), hogy megértsék, hogy tényleg nagy a baj. És sose félj attól, hogy akik látják, hogy problémád van, szégyellni fognak/tehernek fognak érezni stb. A fő, hogy megfelelően kommunikáld, hogy nem velük van bajod. És akkor igenis segíteni fognak, és segíteni is akarnak majd.
hol néztétek?
hol néztétek?
köszi 🙂
este megnézem
Szép is lenne hogy segíteni akarnának a testvérem kérdezte mi van velem mondtam nem vagyok jól ugy megyek lefelé, erre ő front van. És én elszégyeltem megagam és nem mertem tovább feszegetni azt hogy hogy vagyok Távol áll tőlem a panaszkodás itt is inkább tárgyilagosan elmondom mire gondolok vagy mit érzek nem tudom írottan mennyire jön át ez.
Lehet hogy nem tudok panaszkodni? Front van,az volt igaz. Kezdjek el ordítani hogy nem érted hogy nem vagyok jól hogy már egy hete nem vagyok jól?Csak ne kérdezted. A fiam megérti sokszor csak mellém kucorodik és simiz vagy jól megpüföli a hátam mint maszírozás jól is esik.
AZ én hibám hogy addig megyek mig fel nem borulok vagy le nem állok? És akkor ezt mondják semmi előjele nem volt, mikor számtalanszor mondtam,
hogy bár dögölnék meg vagy mindjárt felvágom az ereim. Ez nem konkrét jel és csodálkozik miért krülök be a zártra vagy az intenzívre 3 napig kómában Mindegy majd most is elmúik vagy belezuhanok….
Szia, Dopamin! Én is hajlok arra, hogy bizonyos esetekben jobb a kórház, leginkább, ha ilyen életveszély áll fenn. Többeknek ajánlanám, minthogy otthon beforduljanak. Én nem vagyok öngyilkos típus, velem más gondok vannak, amik nyugvóponton szerencsére nem igényelnek kórházi benntartózkodást. Jobbulást kívánok, a szülinap sokaknak nehéz, én is segítettem már 1 ilyen „vidám” szülinapot átvészelni valakinek. Tudom ezt, és megértelek.
Köszönöm szépen
sokszor pont ez a legbántóbb és legfájdalmasabb érzés, amikor azt látjuk, hogy a környezetünkben élők, a szeretteink nem veszik észre, nem akarják észrevenni, hogy baj van. vagy egyszerűen elbagatellizálják a helyzetet. hogy front van, meg hogy „ne aggódj, mindenki beteg”
azt viszont azért meg kell értenünk, hogy nekik sem könnyű mellettünk.
amikor az ember átkerül a fal túloldalára, akkor látja meg igazán, mennyire fárasztó és kiábrándító dolog, ha megpróbálsz segíteni valakin, tízszer, százszor, ezerszer, ő pedig rendre elhárítja ezt a segítséget.
pedig nem visszautasítás ez, hanem egyszerűen csak nincs rá felkészülve, nem képes eléggé befogadó lenni. mert nem könnyű befogadni, a jót sem.
egy egyszerű hétköznapi ember, egy laikus segítő pedig nincs arra kiképezve, hogy ezt a lelki terhet nagy biztonsággal tudja viselni.
mert előbb-utóbb ő maga is belerokkanna.
éppen ezért inkább elmenekül, közhelyek és sztereotípiák mögött bújik meg.
hogy megvédje önmagát.
ezért van szükség szakemberre, és ezért van szükségünk arra, hogy megértsük, ezekben a helyezetekben nekünk magunknak kell a több és nagyobb lépést megtennünk, az érdemi munkát elvégeznünk. megkaphatjuk ugyan a szükséges impulzusokat, de ezeket nekünk kell minél hatékonyabban felismerni és minél előbb a saját javunkra fordítani.
sokszor én is hajlamos vagyok azt érezni, ugyan minek legyek kedves a világgal, minek akarjak meggyógyulni, ha ez a világ nem is értékeli a fáradozásaimat, nem eléggé hálás nekem ezért. de hisz a világot nem érdekli az én bajom. mert neki is megvan a sajátja. mindenkinek.
a valódi jutalom az, amikor látod másokról visszatükröződni a saját mosolyodat.
ahhoz viszont sajnos előbb nekünk kell megtanulnunk önzetlenül és fájdalommentesen mosolyogni….
sokszor pont ez a legbántóbb és legfájdalmasabb érzés, amikor azt látjuk, hogy a környezetünkben élők, a szeretteink nem veszik észre, nem akarják észrevenni, hogy baj van. vagy egyszerűen elbagatellizálják a helyzetet. hogy front van, meg hogy „ne aggódj, mindenki beteg”
azt viszont azért meg kell értenünk, hogy nekik sem könnyű mellettünk.
amikor az ember átkerül a fal túloldalára, akkor látja meg igazán, mennyire fárasztó és kiábrándító dolog, ha megpróbálsz segíteni valakin, tízszer, százszor, ezerszer, ő pedig rendre elhárítja ezt a segítséget.
pedig nem visszautasítás ez, hanem egyszerűen csak nincs rá felkészülve, nem képes eléggé befogadó lenni. mert nem könnyű befogadni, a jót sem.
egy egyszerű hétköznapi ember, egy laikus segítő pedig nincs arra kiképezve, hogy ezt a lelki terhet nagy biztonsággal tudja viselni.
mert előbb-utóbb ő maga is belerokkanna.
éppen ezért inkább elmenekül, közhelyek és sztereotípiák mögött bújik meg.
hogy megvédje önmagát.
ezért van szükség szakemberre, és ezért van szükségünk arra, hogy megértsük, ezekben a helyezetekben nekünk magunknak kell a több és nagyobb lépést megtennünk, az érdemi munkát elvégeznünk. megkaphatjuk ugyan a szükséges impulzusokat, de ezeket nekünk kell minél hatékonyabban felismerni és minél előbb a saját javunkra fordítani.
sokszor én is hajlamos vagyok azt érezni, ugyan minek legyek kedves a világgal, minek akarjak meggyógyulni, ha ez a világ nem is értékeli a fáradozásaimat, nem eléggé hálás nekem ezért. de hisz a világot nem érdekli az én bajom. mert neki is megvan a sajátja. mindenkinek.
a valódi jutalom az, amikor látod másokról visszatükröződni a saját mosolyodat.
ahhoz viszont sajnos előbb nekünk kell megtanulnunk önzetlenül és fájdalommentesen mosolyogni….
Szívemből szóltál.
Szép is lenne hogy segíteni akarnának a testvérem kérdezte mi van velem mondtam nem vagyok jól ugy megyek lefelé, erre ő front van. És én elszégyeltem megagam és nem mertem tovább feszegetni azt hogy hogy vagyok Távol áll tőlem a panaszkodás itt is inkább tárgyilagosan elmondom mire gondolok vagy mit érzek nem tudom írottan mennyire jön át ez.
Lehet hogy nem tudok panaszkodni? Front van,az volt igaz. Kezdjek el ordítani hogy nem érted hogy nem vagyok jól hogy már egy hete nem vagyok jól?Csak ne kérdezted. A fiam megérti sokszor csak mellém kucorodik és simiz vagy jól megpüföli a hátam mint maszírozás jól is esik.
AZ én hibám hogy addig megyek mig fel nem borulok vagy le nem állok? És akkor ezt mondják semmi előjele nem volt, mikor számtalanszor mondtam,
hogy bár dögölnék meg vagy mindjárt felvágom az ereim. Ez nem konkrét jel és csodálkozik miért krülök be a zártra vagy az intenzívre 3 napig kómában Mindegy majd most is elmúik vagy belezuhanok….
Dopamin, szerintem nem csak azok az opciók állnak a rendelkezésedre, hogy nem panaszkodsz VAGY ordítasz. Tudom, hogy nehéz megfelelően kommunikálni ezeket a dolgokat (én is bajlódok vele mindig – nehéz megfogalmazni és meg is értetni, hogy mint ahogy te, én is pl. szuicid vagyok), de sajnos meg kell próbálnunk, és a lehető leghiggadtabban, legtürelmesebben. Nyugodtan azt kell mondanod, hogy igen, tudod, hogy front van, és lehet, hogy ez valóban rosszabbá teszi az állapotod, csakhogy arról van szó, hogy neked az alap állapotod sem jó. És ez akkor is így van, mikor nincs front, meg nincsen menzeszed, meg semmi. Hogy alapjáraton érzel magadban egy űrt, egy fájdalmat, amely régi traumákból ered, és neked ezt nehéz kontrollálnod. És ilyenkor szükséged van egy kis külső megerősítésre, amely arról szól, hogy te fontos vagy, te szerethető vagy, érdemes miért küzdened. És hogy csak ennyit kérnél. Egy kis türelmet és egy kis szeretgetést a környezeted részéről.
Tegnap új családi dráma ült össze mert a testvérem nem érti és sírt és rájttem hogy csontra depressziós de most nekem kell talpon maradnom ha én borulok borul minden. addig ment a nem értem meg ne hagyd el magad meg szedd össze magad hogy az én könnyeim is elkezdtek csorogni. Még azt is beletette a pszichiátrián jobban érzem magam, igaz mindig ezt mondtam neki a szurikat a halucinálástól a döglést, halódást nem meséltem el . Egyzsercsak beráncigálta a fiam a mi drámánk közepébe és a fiam mint agy mediátor köztünk állt elmondta félelem nélkül hogy sokat van velem veszekedve mama ne veszekedj ne kiabálj ( mamának hívja a tesóm) anya ne legyél annyire kiakadva ha úton vagy és két állomás közt jelezd telefonon hogy hol vagy mert ez legutoljára beváált és rengeteg ilyen okosságot mondott. Büszke voltam rá.Én kicsit fel is jöttem de benne van a ha megdöglök is túlélem dafkaság remélem elég lesz
szoktam sokat mosolyogni idegenek visszaadják a tesóm azt is nehezen tűri hogy a fejét vállát megérintsem ő pedig soha nem érint meg nincs ölelkezés, a fiam az jön speciális humora van sokszor nevetünk együtt
a gyerekek csodálatos lények. mindent tudnak, amit mi felnőttek már rég elfelejtettünk.
csak nem szabad hagynunk, hogy túl hamar fel kelljen nőniük…
Kösz. Talált, süllyedt, fájt. Nem miattam, hanem a lányom….
Tegnap új családi dráma ült össze mert a testvérem nem érti és sírt és rájttem hogy csontra depressziós de most nekem kell talpon maradnom ha én borulok borul minden. addig ment a nem értem meg ne hagyd el magad meg szedd össze magad hogy az én könnyeim is elkezdtek csorogni. Még azt is beletette a pszichiátrián jobban érzem magam, igaz mindig ezt mondtam neki a szurikat a halucinálástól a döglést, halódást nem meséltem el . Egyzsercsak beráncigálta a fiam a mi drámánk közepébe és a fiam mint egy mediátor köztünk állt elmondta félelem nélkül hogy sokat van velem veszekedve mama ne veszekedj ne kiabálj ( mamának hívja a tesóm) anya ne legyél annyire kiakadva ha úton vagy és két állomás közt jelezd telefonon hogy hol vagy mert ez legutoljára beváált és rengeteg ilyen okosságot mondott. Büszke voltam rá.Én kicsit fel is jöttem de benne van a ha megdöglök is túlélem dafkaság remélem elég lesz
szoktam sokat mosolyogni idegenek visszaadják a tesóm azt is nehezen tűri hogy a fejét vállát megérintsem ő pedig soha nem érint meg nincs ölelkezés, a fiam az jön speciális humora van sokszor nevetünk együtt
Kitartás, Dopamin! Nagyon jól csinálod.