A szívem, mint hatalmas ököl üti a mellkasom, nem hagy aludni. Csukott szemem mögött mint sötét plazma kavarog valami amit nem tudok megnevezni. Fülem bedugtam, de olyan, hogy csend nekem sosem létezett. Mindig hallok valamit. Néha, csak sistergés, időnként csobbanás, de van hogy beszédek moraja,vagy éppen megnyugtató zene. Volt hogy csodálatos hegedű dallama ringatott álomba. Nekem ez nem ijesztő, sőt megnyugtat. Ezek a hangok sosem bántottak, vagy félemlítettek meg. Nem úgy mint az a világ amit mindenki normálisnak mond.
Kérdem én, miért van hogyha a színvakok között van pár aki színt lát az őrült, megbélyegzett lesz. Azért mert valamit nem érzékel mindenki az még nem biztos, hogy nincs. Ha valaki ezek közül megpróbálja átadni a színek csodáját, csak a kirekesztést kapja. Szép lassan maga is elhiszi nem normális, nem tartozik ebbe a világba. Nem találja helyét, hazáját keresi. De végül feladja. Eközben csak sérül. Még fiatalon páncélt von maga köré, de később rájön ez nem védi meg. A páncél ahogy ütődik ide oda benne a lény csak csapódik neki míg végül tele van zúzódással és bevérzéssel. Ahogy az idő múlik ezek a sebek elgennyesednek és elemésztik őt. Borzalmas kínhalálra ítélve. Mikor aztán már nem bírja tovább a páncélt és leveti gennyező testét is, bámulnak értetlenül, mert még mindig vakok és csak egy testet látnak. Nem látják a színes fekélyeket, csak az egészséges szürke testet. De a lényt nem lehet elpusztítani, mert halhatatlan, de a tapasztalást magával viszi örökkön örökké.
Szerző:
