Sokszor figyelem magam,próbálom figyelni magam.
Az a helyzet,hogy egyre inkább érzem magamon,hogy az érzelmi rengetegem pusztul…nem érzek,nem fáj,sok minden olyan „determinált”,vagy nem is tudom,talán ezt hívják érzelmi elsivárosodásnak.
Saját magamnak a bizonyíték erre : az embert semmibe veszem,nem érdekel senki,és semmi,a szeretteim sem,ha a halálukra gondolok,akkor sem,ideges leszek,de nem szeretetből
mindig a tárgyakat szerettem,azóta ez megváltozott,a tárgyi szeretet,hobbik is kezdenek kihalni,bár még fel tudom rázni ezeket az érzéseket
Viszont a párkapcsolati stressz még mindig meg tud érinteni.
Én úgy érzem magamról,hogy az életet nem tartom jelentős dolognak.
De lehet másképp van.