Körülnézek, és nem látok semmit. Fojtogat az egyedüllét, de hiába nyújtogatom szanaszét a kezem, nem látok a vastag ködben.- semmit. Csak mennék. El. Rohannék. Száguldoznék őrülten. Golyóként süvítenék, és belefúrodnék az emberekbe. És ott feküdnék, és szusszannék egy nagyott Ott Bent! Emberekben. Dolgokban. Valamikben. Ahol nincs titokzatosság, minden jó. De most nem az van… Összetört porcelán-emberek vesznek körül. Senkiben és semmiben nem vagyok biztos. Szétestek a személyeim, az emberek, és nem ismerem fel őket. Valami halványat érzek…. Olyat, hogy közös múlt, vagy tudom hogy hívják keresztnevén. Felveszek néhány törött porcelándarabot. Az egyik jót ígér. A másik másmilyen. Az meg amolyan. Elhajítsam e mind, vagy egy éles darabot szúrjak e magamba?? Sokat magamba döfök, próbálkozok velük, hátha megtalálom azt amit keresek: – A Valóságot.
Szerző:
Szia BlackSwan !
Ismerős az érzés: a gondolataim egyetlen dologra korlátozódnak (mint Nálad most – de nálam is volt ilyen). Most nincs más a fejedben, minthogy fuss, „menekülj”. Nálam ez úgy oldódott meg, hogy rájöttem (segítséggel), hogy tulajdonképpen magam elől szeretnék menekülni. És kezdtem „kívülről” nézni ezt. Aztán arra is rájöttem, hogy a „harcolj vagy menekülj” reakció nem éppen helyes. Helyesebb egy kicsit tényleg lazítani, pihenni egyet, utána tisztábban látom, hogy milyen problémát kell igazából kezelnem, és, hogy ezt meg tudom-e tenni egyedül, vagy ehhez segítséget kell kérnem. … és csak lépésenként… nálam hirtelen módon nem megy. (régebben hoztam hirtelen és éppen ezért meggondolatlan döntéseket. Mára megtanultam, hogy sem túlzottan felhangolt , sem túlzottan depressziós állapotban ne hozzak lényeges döntéseket. Ez most egy kicsit kioktatónak tűnhet, de nem ez volt a célom, hanem a saját tapasztalataimról írtam.
Talán egy kis pihenés, zenehallgatás, stb jót tehet.
Mielőbbi javulást, szia !