Amíg egy kérdésemre számomra elfogadható választ nem kapok, feszegetem a témát. Sajnos nagyon sokan kötözködésnek veszik, addig-addig, míg valóban azzá válik. Hasznos tulajdonság is lehet(ne) ez – egy kutatónak. Talán ezért kaptam anno egy osztályfőnökömtől búcsúajándékba Selye János: Az álomtól a felfedezésig-jét? Csak hát ahhoz a munkához nem elég a (Nárci megfogalmazása szerint) a miért miértjének miértje keresése: szorgalom, kitartás, türelem legalább annyira szükségeltetik. Ezek fejleszthető tulajdonságok, de ugye az idehaza erre szánt módszerek inkább fordítva hatottak. Meg hát a „jó” példa.
Aztán a buldog (pitbull)-természet. Ha valamire ráfogok, azt nem bírom ereszteni. Ezzel mondjuk leginkább magamat hergelem fel, na meg a környezetem kap tőle agyf@szt. Itt sem tudni, hogy hajlam vagy anyám példája alakította ezt így.
Mégsem ezek okozzák az igazán nagy problémát, hanem a múlt, a múltbéli problémák elengedésének képtelensége. Itt is felvetődik, hogy valójában mennyire kondicionálódtam erre. A beázással kapcsolatban a múltkor a mámmá kb. ötödször és rajtam kívül a harmadik embernek mesélt el erősen érzelmekkel telítve egy korábbi beázási történetet. Nem bírtam már, és röhögve mondtam neki, hogy „teee, ez úgy 50 éve volt”, válaszolt: „na és?”, és kezdte elölről.
Én meg – ugyanez. Még apám nem volt demens (nem mondom, hogy normális volt, mert az sosem), focit néztünk, és meccsnézés közben elpanaszoltam egy nagybátyámmal és a focival kapcsolatos sérelmemet. A fater, mint férfi, persze nem bírt kétfelé figyelni, úgyhogy kissé aprehendáltan* megjegyezte, hogy miért kell neki ezt meccs közben hallgatni, ami 30 éve történt? Mondom, negyven. És folytattam…
Ez a része még mindig „csak” kellemetlen. Pitiáner terheket vonszolni persze fölösleges és fárasztó, de elviselhető. Mondjuk elég érdekes, amikor anyámmal kettesben agyalunk azon, hogy mit kellett volna mondani-megmondani-válaszolni valamire évtizedekkel ezelőtt, és még mindig bánni, hogy akkor és ott ez épp nem jutott eszünkbe. Szóval a visszavágásról, a bosszúról, a saját igazságunkról képtelenek vagyunk lemondani. Egyetlen különbség van ebben kettőnk között: hogy én tudok erről, sőt!, elismerem.
(Mindig csodáltam az olyan embereket, akiknek nincs önkritikájuk. Annyira, hogy akinek kimondva is volt, egész egyszerűen ledöbbentett. Amikor első anyósom egy története kapcsán azt mondta, hogy „és akkor elkapott a hisztéria”, nem akartam hinni a fülemnek. Na, a második anyós az ellenkezője, az ő saját tökéletességébe vetett hite – más dolgokban ugyan, de – felér anyáméval. Egyszer mondja, hogy … ez és az … én tisztában vagyok az értékeimmel! Én meg vártam a mondat végét, mert teljesen triviális társalgásokban is ilyenkor az emberek hozzá szokták fűzni, már csak a „jól hangzás” érdekében is, hogy … és a hibáimmal is. Hiába vártam. Hiába, akinek nincs, hát annak nincs. Anyám meg nemrégiben, valamit turkált a konyhaszekrény aljában, persze kiesett másvalami, káromkodik, én meg: nem is csoda, amilyen kupi van ott, de te pakoltad be – ez is nálunk bevett szokás: „neménvoltam” –, erre ő: még jó, mert nincs kit szidni. Én, nagy naivan: „De, van. Magadat. Ő: „Már hülye lennék”.)
És akkor elérkeztünk a fő gondhoz. Hogy embereket sem tudok elengedni. Nem tudom elfogadni, hogy ő, ők, egy társaság – már a múlt. A rengeteg „sztori”, ami egy idő után szintén fárasztja az embereket, nem a csodálatos memóriakapacitásomról szól, hanem, ahogy egyszer itt is írta valaki, arról, hogy a múltban élek. Ja, mások, máshol is mondták. Ez a baj. Hogy a nem elengedéssel mindig a múltban maradok, és sosem érek a jelenbe. Így aztán jövőm sincs, de most már ráfoghatom a koromra, csakhogy… ilyen voltam mindig.
Engedd el! De hogyan? Erre még csak meg sem próbáltak valami technikát tanítani a szakemberek, tanácsot sem adtak, kb. annyi, mint egy laikustól: ez már elmúlt, foglalkozzunk a mával. (Az ezósok tanácsa, hogy „fejben” írjam át a dolgokat. Megpróbáltam, de az igazságérzetem mélységesen tiltakozik ellene. Merthogy nem úgy volt.) De könyörgöm, mindent determinál a múlt! Ezek az élmények pedig az évek során csak rakódnak, rakódnak egymásra.
Tudnék egy (szerintem 😀 ) frappáns befejező idézetet írni, de itt az nem megy a (pol.) felhangja miatt.
Szerző:
* Nem sértésképpen, de mivel ez manapság nemigen használatos, akit esetleg érdekelne, mit jelent, ne kelljen összevissza guglizzon:
„aprehendál (ige)
Neheztel rá, zokon vesz tőle egy vélt vagy valós sérelmet.”
Tehát aprehendáltan (magyaros képzés): neheztelően.
Ilyen szerintem minden embernek van, csak esetleg annak nem (annyira), akivel hetente történnek érdekes dolgok.
Én is képes vagyok rágódni 40 éve történt eseteken ugyanúgy, mint fél éve történt eseteken. Embereken ugyanúgy. Az ilyen „engedd el” használhatatlan közhelyfrázis, gyerekkoromban sem értettem, amikor mondta anyám az idegesítő dolgokra, hogy „ne foglalkozz velük”. De azt soha senki sem mondta, hogyan kell csinálni ezt a nem foglalkozást.
Dehogynem! Anno naponta történtek (olyanok, mint most a 2 nap: táskalopás+verés), oszt mindből maradt. Ez az, legfeljebb „írjam felül”. ???
Köszönöm, h elolvastál és agáltál reá. 😀
Én is csak azt tudom erre mondani, mint Skizo. Mindannyian így vagyunk ezzel, csak különböző mértékben. Szerintem élethelyzet/szakasz is függő. Meg talán lelki egyensúly is. Én pl már nem rágódom annyit a sérelmeimen, mint mondjuk 2 évvel ezelőtt. Ennek az egyik oka az, hogy elég rendesen lefoglalom magam és időm sincs ilyeneken agyalni. A másik meg az, hogy sikerült valamennyire ellensúlyoznom a negatív gondolatok szinapszisait pozitívakkal. Így ha elkezdem sajnáltatni magam, akkor hamar felismerem, abbahagyom és visszatérek a realitásba.
Dehogynem! Anno naponta történtek (olyanok, mint most a 2 nap: táskalopás+verés), oszt mindből maradt. Ez az, legfeljebb „írjam felül”. ???
Érdekes dolgok alatt az érdekes dolgokra gondoltam, ha arra írtad. Pl. aki mászkál ide-oda, vagy csinál valamit ami leköti. Az otthon ülő embereknek nincs mire gondolni voltaképpen, mert ingerszegény a környezet, az agy meg előveszi a régi negatív dolgokat rágcsálni unalmában. 🙂
Na, ettől vok „súlyosabb” eset, mert bármi közben is ilyenek jutnak eszembe, mindenről asszociálok (mint ugye meccsnézéskor), és a témáim 85%-a is ilyen. Nem tudok leszakadni a múltról, sőt!, egyre jobban kísért.
Az a baj az élettel, sőt, magával a létezéssel, hogy nem „van”, manem „történik”.
Te sem vagy, hanem történsz, a testeddel, a sejtjeiddel, stb. együtt, és az a baj, hogy az emberi természet szeretne megállni. És van, aki ezt egészségesen teszi. De mi ezt, már betegesen tesszük, nem csak, hogy nem tudatosan, de megállunk, hanem egyfajta „visszatekerést” akarunk. És az nem megy. Nekem sem megy, ez mostanában sajnos erősödik bennem is. Miért akadok ki elmúlt dolgokon? Értelmetlen. Elvesztettem a képességet a „történésre”, míg a világ halad, a testem is halad valahova, az idővel együtt, de lélekben nem tudom követni. Tegnap este ebből egy igen súlyos, valamiféle szorongásos roham tört rám, tönkretéve ezzel a barátaim estéjét is, mivel elhívtak egy szórakozóhelyre, hogy jól érezzem magam…nem sikerült…és még bűntudatom is van, mert ezzel nekik okoztam problémát. Szóval, igen, nekem is van bajom a múlttal. Újra kell tanulnom a folyást, a folyást az idővel, az élettel, ami mindig előre megy, nem pedig vissza.
Sziasztok. Én sem kedvelem az időt, azt várom már, H mikor tudunk majd utazni végre az időben. Én a fotóimat is fiatalítom 1appal, már 37 éves leszek. 🙁
Az időutazással az lenne a probléma, hogy ugyanúgy, mint sok technológiai vívmányt, találmányt, egyszerűen nem tudnánk értelmesen használni. Függőség alakulna ki, és a végeredmény katasztrófa lenne. Gondolj csak bele: egyszer visszamész, valamit megváltoztatsz. Ha lesz is visszahatás a jelenbeli világodra, nem biztos, hogy a terveidnek megfelelő lenne. Na, ekkor megint visszamennél „korrigálni” a dolgokon, amelyek aztán vagy jól, vagy rosszul sülnének el, és megint csak visszamennél…és ez így menne a végtelenségig, hosszú távon pedig nem lenne jövőképed, nem terveznél, nem törekednél semmilyen módon a haladásra, mert mindig csak a múlttal foglalkoznál. És ezen, a múlttal foglalkozunk-betegségen, ami sokunkat érint, csak rosszabbítana. A világod nem tudod ilyen módon befolyásolni. A múltbéli dolgok alakítanak minket, vagy jól, vagy rosszul, de valószínű, a rossz dolgok azért lehetnek, hogy valahogy fejlesszenek minket. Természetesen az arányok is lényegesek, a túl sok egyikből se jó. Reálisabb, ha a most adott helyzettel próbálsz valamit kezdeni, mint hogy a már megtörtént dolgokat próbálnád visszaforgatni. Reálisabb, de nehezebb. Én sem tudom tökéletesen csinálni, de nem mennék vissza.
Az, hogy „minden egyszerre van”, tehát az idő nem lineáris, matematikai tény, egy logaritmikus transzformációval egyszerűen igazolható.
Csak a hülye emberek élik meg folyamatként, a buta 3 dimenziós agyunk csak így bírja felfogni.
Erre már kitalálták az alternatív multiverzumok lehetőségét, miszerint ha visszamennél valamin változtatni, akkor az indulástól egy új univerzum jönne létre veled együtt, ahol a megváltoztatott paraméterektől folytatódnának a történések. Az eredetiben (ahonnan elindultál) nem változna semmi.
A „van” az egyszerre van, de a történéshez (állapotváltozás) már idő kell.
Simán a 4. dimenzió, merőleges mindhárom térdimenzióra. A pillanatnyi állapot a deriváltja. A változás a „görbe alatti terület”. Csak a zagyunk a 3 térdimenzióban létezik, így elképzelni nem tudjuk, de ugyebár matematikailag leírható, és az az egyetlen dolog, ami valóban egzakt.