Ma összeszedtem egy tonna falevelet. Milyen szép is lenne az ősz ha csak lesni kéne, érezni már nem. Néhány héttel ezelőtt unokanővérem volt fickójának egyik régi barátja öngyilkos lett. Gyerekek is maradtak hátra. Felszisszenünk ilyenkor, mi világra szóló szerencsétlenek, akik sehogy sem bírjuk a gyűrődést, talán nekünk sem jut méltányosabb végzet. Az életrevalóság, vagyis annak ellentéte szerintem egy külön műfaj, noha nyilván a kórtörténettől legkevésbé sem független, mégis egy szeparált rubrika dukál neki. Aki rutinszerűen forgolódik jobbra-balra az élet sűrűjében az néha beleszalad egy-egy sallerbe, akiről ez nem mondható el megszokja, hogy házhoz megy minden egyes pofon. És hát, mivel nem forgolódik meg manőverezik, vagy ha mégis akkor gyengén, ezért aztán bravúr volna elvéteni a bamba képét. Az én népes családomban az elsőszülöttek lettek a jobban sikerültek, a többiek egytől-egyig halálosan szerencsétlenek. De tényleg halálosan. Pedig sok szerencsétlennel találkoztam már itt, ott, és amott, de ilyen sűrűn koncentrált életképtelenséget még sehol sem volt módomban azonosítani. Néhány hónapja történt, hogy unokanővéremet egy régi futólagosnak nevezhető férfi ismerőse megkereste, majd végül csakhamar találkoztak is. A fazon viszonylag éles ívben rá is kanyarodott a lényegre, hogy hát így negyven körül csak el kéne már helyeznie a magjait valakinek a méhébe, aztán irány a babamama méteráru. Unokanővérem ezen eléggé kiakadt, mert hát mi van a szív dolgaival például, vagy az csak doboljon és kész? Nos, ilyenek ezek a javíthatatlan szerencsétlenek! Bezzeg a nővére tudja mi az élet, és miként működik! Hozzáment egy, a körülmények útvesztőjében éppen szembe kerékpározó nímandhoz, csinált három gyereket akiket a nagymama nevel nagy kedvvel, felmarkolta a zsozsót és szarik mindenre, de legfőképp mindenkire. Nem is olyan nehéz, igaz? Mi meg, félhivatásos lúzerek jövünk itt folyton az álmainkkal, ideáinkkal, és meglehet, mindig csak egy kevéssel követelünk többet annál mint ami számunkra adatott, nincs jogalapunk alkudozni (sem).
Ami engem illet, leginkább azt fájlalom, hogy a közelében sem jártam sohasem annak, hogy a fontos dolgokról magam dönthessek. Sehogy sem tudom ezt az anyagot úgy megmunkálni, hogy ne akarjam az egészet a szemétbe vágni egy közepesen rossz délutánon. Ez nem fojtogató érzés, nem is fojtogat. Rátehénkedik mázsás combjaival a nyakamra és készen vagyok, mint a sütőben felejtett vacsora, hozzávetőlegesen. Szeretem pedig az életet, itt ezen a furcsa helyen. Ezt a fura nyelvet beszélni, bámulni a felhők karavánját, hóbortosnak lenni, a függönyről büdösbogarakat szedegetni, becézgetni, „Józsika” köszönj szépen a családnak mielőtt kipurcansz (!), és kedvesen de gyatrán mosolyogni, satöbbi. De nem szeretek mindig mindenhez kevés lenni, és aztán idővel még annál is kevesebb. A betegség, a nyomor bélyegét és börtönrácsait a bőrömön érezni. Ezeket a megfejthetetlen rejtvényeket, amelyek ott vannak minden egyes nap szennyesén. A számkivetettséget. A kényszert. Az idő szűkülő tölcsérét. Az orvosok patyolat köpenyét, idióta vigyorukat. Lassan már az őszt sem, és legkevésbé magamat, aki nem is én vagyok már, csak egy idegesítő idegen, akire legjobb volna könnyeden legyinteni. Fájdalmas ez így, nagyon, és főleg kevés. De ha ennyi van csak? Őszesen?
Szerző:
