Bűntudatom van. Nem tudom mi rosszat tettem. Ma bemegyek az egyetemi könyvtárba, ahol találkozom egy csoporttársammal, odaköszönök neki, csakmert muszáj, azzal a gondolattal a fejemben: „nem érdekel basszus ha utálsz is, és baromira idegesítelek vele, de mégis köszönök neked, mert jogom van hozzá! „és máris bedurcázom, és a sarokba ülök, ahol senki sem lát. Kenyeret venni nagyon nehéz, mert még csak annyira sem szeretnék zavarni sokszor, hogy az eladótól kérjek fél kiló kenyeret, mert jobb dolga is van annál, minthogy nekem kenyeret adjon. Mindenki utál. Anyától minden nap megkérdezem: anya ugye nem haragszol rám, hogy nem vagyok menő újságíró, és nem főzök olyan jól, mint te, és nem vagyok jó kövér, ahogy te szeretnéd. Tudom, hogy mindig baj van velem: „már megint bezárkózik a szobájába és sír” „már megint be fog csavarodni, figyeld meg, mindig így kezdődik.” „már megint nem tud aludni…”
Egyébként szép vagyok. Vagyis szerencsém van a külsőmmel, vékony vagyok, mint a ballerinák, szép szőke frufrum van, kicsi kerek babaarcom… Csak állandóan elpirulok. Najó, 23 éves vagyok, mostmár nem olyan gyakran, mint tizenéves koromban… Akkor nagyon rossz volt. A hangom pedig, mint egy kisgyereké, el sem szokták hinni, hogy már majdnem elvégeztem az egyetemet. Az apám, amikor kicsi voltam, mindig csúfolt. Akármit mondtam, ő azt megismételte azzal a hangsúllyal, ahogy én mondtam, csak csúfolódva. tudjátok, mintha mindig hülyén, nyekeregve beszélnék, vagy mindig nevetségesen néznék ki. Így lettem pirulós. Mindig szégyellnem kellett magam. Folyamatosan áll mellettem valaki, aki én vagyok, engem figyel és amikor megbotlok, akkor rámhusint a korbácsával, vagy hangosan kinevet, vagy csak szimplán veszekszik velem „hogy lehetsz ilyen hülye?” „már megint hogy nézel ki, szedd már össze magad!”, „jaj el ne pirulj már megint, eddig minden olyan jól ment, most miért kell neked mindent elrontani!!!”
Apámnak egyébként paranoid személyiségzavara van, ő erről persze nem tud, ő csak azt tudja, hogy mindenki el akarja venni a pénzét, át akarja verni, gyűlöli a politikai nézetei miatt, és hogy a legtöbb ember bűnöző, lop csal hazudik” Természetesen nincsenek barátai. Amikor kicsi voltam szeretett engem lefogni, hogy ne tudjak mozogni. Szerette azt is mondogatni, hogy „Lányom fogd már fel végre hogy a világ egy szar, és csak az a becsületes, aki majd megdöglik a szenvedéstől.” Most is bűntudatom van, hogy ezeket leírom róla, mert azért nem rossz ember ő, csak nagyon nagyon agresszív. De nem rossz, mert adott nekem enni, és most is támogat, akármi van.
A nővérem is pirulós, és pánikbeteg is, és semmiről sincs véleménye. Mindenről azt gondolja, amit a hozzá legközelebb álló. De őt ez nem érdekli, az élet szerinte sem habostorta, vagyis nem örülni kell, és boldognak lenni, mert az ugye erkölcstelen és léhaság. Hanem jobb ha az ember alázatosan szenved, mert akkor jól viselkedünk, és akkor nem bántunk meg senkit. Inkább elpirulok, csak hogy a másikat ne hozzam zavarba – valahol tudat alatt ilyesmi van a fejemben. Nem akarok zavarni! nem akarok zavarni! Bocsánat… Csak nehogy meghízzak, mert akkor el fogok tespedni, és soha nem fogom megoldani az ürességet a fejemben… Amíg vékony vagyok, van remény. Amíg vonzó vagyok, van remény. 50 kiló. Több semmiképp sem lehet. A 48 mégjobb.
Szeretek inni. Imádom a sörösüveget az egyik kezemben, a cigit pedig a másikban. Képzeld el azt, hogy kettő van belőlem, az egyik a valódi énem, aki hátul mered, a másik egy hologrammszerű, átlátszó valami, aki elöl ül, beszélget az Évivel, cigarettázik és iszik. Nagyon gyorsan iszik. Egy korty, egy slukk, egy korty, egy slukk. Mond közben szavakat, mondatokat, olyanokat próbál, mint amilyeneket mások, mert eltanulta tőlük hogyan kell. De az a hátsó én, csak mered maga elé üresen, némán. Vagy sír. Nem mond semmit, mert fáj a mellkasa, sokszor úgy, mint egy összetört tükör. Beszélnek hozzá, amire nagyon próbál is figyelni, de csak a kezében lévő hideg sörösüveg érintésére tud koncentrálni. Amíg több van benne a felénél, addig nyugodt. Hanem amikor a fele alatt tart, akkor elkezd kétségbeesni, hogy egyszer vége lesz. Így mindig van következő kör, és azután következő. Egy bizonyos mennyiség után az a hátul ülő elkezd közeledni a hologramhoz, mígnem a végén egyesül a kettő, és egy lesz belőlem. Ilyenkor jó, mert az a hatalmas szeretet, ami bennem van, árad kifelé, és táncolok, és csókolózom, és ölelem a világot. Iszom még, még, és a cigi is egyik jön a másik után, és azt akarom, hogy sose legyen ennek vége…
Szerző:
