Kérdem, emlékszel e rám,
köztünk száraz, oly sivár,
emlékezni fogsz e még,
ha elhervadt a virág rég?
Köztünk poros sivatag,
hol már csak egy kaktusz maradt,
meghaltam már idebenn,
mocskos, sötét vizeken
ó, hajózni volna jó,
benne jégtömb, olvadó,
mégis kemény, fagyottan áll,
belül üreges, hideg vár,
nem ér többé emberi szó,
már minden oly mulandó.
S ha kérded, hogy vagyok?
Nincs válasz, bent megfagyok.
Könnyek gördülnek hirtelen,
ha bárkit is még érdekel,
ki tudja, mit jelent csendem,
mögé lát, a jégtömb megreped,
bennem, mi van, benn reked,
nem reagálsz már te se,
húzz a büdös semmibe!
Örök társam a magány,
hosszú, mély napok után
újra él vagy újra disszociál,
a senkivel is beszélgetsz,
így e baszott élet nem élet.
Élni, tán valóban vétek,
szúrni, bántani gonoszul
a sejtek készek,
de ez valójában nem te vagy,
csak egy dühös, benn üvöltő részed,
hogy beszélj de a kapcsolatot ne törd széjjel.
Ki fogja végre megérteni harcod a viharos széllel?
Faggyal? Száraz sivataggal?
Ki fogja lelked érteni a bajban?
Szerző:
