Tudatos szinten eddig úgy emlékeztem apámra, mint egy gyenge emberre, aki kivonult a családi viszályokból, és inkább elhajott minket, gyerekeket, hogy ne zavarjuk őt, amikor zenét hallgat. Fülén a fejhallgatóval.
Most pedig lassan betör a múltból néhány fájdalmas emlék, amire nem akartam emlékezni sokáig – de most mégis, mégis, feldereng…
Hogy nem csak egy békés nemtörődöm alkat volt, hanem néha vérben forgó szemekkel brutális és ijesztő is tudott lenni.
Azt hiszem, a legmegrázóbb emlékem az, amikor egyszer majdnem megfojtott. 13.14, esetleg 16 éves lehettem.
Valamin veszekedtünk, én beszaladtam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót.
Ő rámtörte az ajtót (!!!), megragadott, beverte a fejemet a fürdőkád szélébe, majd ruhástul a víz alá nyomta a fejemet és a felsőtestemet, vagy 2-3-4 másodpercre.
Lehet, meglátta, hogy a víz pirosodik (vérzett a fejem) – és megijedt, hogy megölhet. Kivett a víz alól és kiment.
Nem emlékszem, hogy mit éreztem. Az viszont biztos, hogy nem tiltakoztam. Vártam, hogy elengedjen. Arra viszont emlékszem hogy mit gondoltam. Azt, hogy hát tk. megérdemeltem.
Miután elengedett, szárazra törölköztem, ruhát cseréltem, és talán elmentem otthonról. Nem sírtam. Megkaptam a magamét, s utána „ismét minden rendben volt”.
Ez az emlék kb. 4 napja jött fel bennem.
Miután megtapasztaltam, hogy a férfi pszichológusommal szemben zakatol a szívem és remeg a kezem.
Akkor gondoltam arra, ohgy talán az apámat idézi fel bennem.
Akitől félek. Tudattalanul.
Tudom, hogy a gyógyulás útja, hogy érezzek.
Mert a fejemmel világosan tudom, hogy egyetlen apa sem fojtogathatja a lányát a víz alatt ,tök mindegy, hogy a lánya mit csiált vagy mit mondott.
ezt most a szívemmel és át kell majd éreznem, hogy meggyógyuljak.
nagyon nagy fájdalom lesz, tudom. nem félek tőle. meg akarok gyógyulni.
Most, hogy négy nap eltelt már az emlék felidézése óta, most kezd el fájni…
Most kezdek érezni. Hullámokban tör rám a sírás. Xanaxon vagyok, mert a családomra kell figyelnem, hétvége van, nem bőghetem át az egész napot.
Nyomott vagyok.
De gyógyszer nélkül már nem bírnám elviselni a fájdalmat.
Itt vagyok tehát. Azt hittem, hogy már nincs több trauma, fájdalom bennem eltemetve, és lám, mégis.
Milyen fantasztikus a psziché. Menniyre eldugja a legnagyobb, legfélelmetesebb emlékekeket…
11 éve fejeztem be a terápiámat. Új stresszhelyzet kellett, új kihívások (új országba költözés, nyelvtanulás, bizonytalanság a jövőm felől), hogy kicsit világosabban kijöjjön, hogy nem működöm még egészen jól… hogy valami még lappang a mélyben, ami visszahúz, ami nem engedi, hogy mindig azt tegyem, amit akarok…
Örülök, hogy előjött ez az emlék, nem fogok belepusztulni, hogy újra átélem.
Most tudom, hogy apuval is szembe kell szállnom. Egy dühöngő őrülttel.
Aki kisgyermekkoromban összetörte a kismackóm babakocsiját, mert nem tettem a helyére.
Itt az ideje, hogy a döbbenet helyett fájjon az emlék, és sírjak és meggyászoljam a babakocsimat.
És megvigasztaljam kamaszlány magamat. Akit ilyen súlyosan bántalmazott az apja.
Hm. Nem könnyű leírni. Annyira bele vagyok nőve ebbe az életstílusba, hogy nehéz megértenem, hogy ez bántalmazás…
Úgy érzem, ez lesz most a dolgom, feldolgozni apu brutalitását, és a halálfélelmemet, ami hozzá kapcsolódik. Mert most már egyre biztosabban emlékszem, hogy halálfélelmem volt leginkább vele kapcsolatban…
ezt a szorongást kell újra átélnem.
Szép kis időszaknak nézek elébe… És most már tudom, hogy miért nem tudtam emlékezni korábban. Talán nem bírtam volna el. Most már elég erős vagyok, ki fogom bírni.
És talán ez az utolsó teher, amit le kell tennem.
Anyámmal már kész vagyok – most jön apuci.
Szerző:
Gyerekek, akik olvassátok ezt ,léci, szóljatok hozzá, segítsetek azzal, hogy ti hogyan éreztek. Mondjátok meg. őszintén.
Örülnék, ha nem lennék most enyire egyedül ezzel az új emlékfoszlányommal…
Kedves Amarilla!
Mindig is szerettem olvasni amiket írsz, még ha sokszor össze is szorul a szívem a „hallottakon”. Teljesen igazad van abban , hogy „Mert a fejemmel világosan tudom, hogy egyetlen apa sem fojtogathatja a lányát a víz alatt ,tök mindegy, hogy a lánya mit csiált vagy mit mondott.” Tényleg nem lesz könnyű dolgod, de én tudom -az alapján amiket leírtál-,hogy nagyon erős vagy és kívánom, hogy minnél rövidebb idő alatt fel tudd dolgozni ezeket a szörnyűségeket.Szorítok Neked és bármikor ha van kedved szívesen írok akár így, akár privátban. Üdv:
resdi
Köszönöm resdi. Nagoyn kedves vagy.
Tehát ugye azt mondod, hogy elszorult a szíved, ahogy olvastad?
Az az igazság, hogy az ilyesfajta empatikus visszajelzés az, ami segít abban, hogy én is – ne csak te – átérezzem a fájdalmat, és végre „elszoruljon a szívem” nekem is…
Ami úgy megkeményedett, hogy majdnem kriminális lettem én is… –
ennek a kéregnek kell leovadnia. Ez hosszú idő.
Köszönöm mégeccer.
Most már kezd néha könnybelábadni a szemem…
Amire még nem emlékszem: oxigén hiányos születés és alacsony Apgar… Amire már igen: fényesség van,és üvegfalon át apám mosolyog,integet… Fel a csőrökkel! Brrr! %~}}<
Drága vagy, Vega! 🙂
BRRRRRRRRRRRRRRRRRR!!!!!!!!!!!
Kedves Amarilla. Ez egy fájdalmas emlék, nagyon, tudom…. együttérzek veled. Ez a legtöbb mit tudok most, és így ismeretlenül is megérintett a leírt történeted. Szeretném ha nem lenne szenvedés, fájdalom. Apukádat fel kell dolgoznod, tudod nem minden ember ilyen. Igen ő bántalmazott téged, ez túlmegy azon amit megengedhet magának az ember. Pláne egy védtelen gyermekkel kapcsolatban. Kegyetlen világ (sajnos), de nem kéne hogy így legyen, én hiszek még a jóban. Te is hiszel tudom, érzem, és kívánom hogy ne kelljen ismét átélned ilyen szörnyűséget.
Köszönöm.
Tudod, az a furcsa, hogy a férjem sem akarja elhinni, hogy ez megtörtént.
Mert az apám egyébként egy jóravaló, békés, ártatlan ember.
Talán ezért is volt nehéz felhozni ezt az emléket.
Egészen biztos bagyok benne, hogy mindketten sokkot kaptunk akkor,é s már másnap „elfelejtettük” az egészet.
Legalábbis el akartuk.
A test nem felejt.
sajnos, a trauma ott van.
Köszönöm, nagoyn jól esik, hogy írtál.
minden jót.
újra olvasom a bejegyzésem.
nem is biztos, hogy új „stressz” helyzet kellett… lehet, hogy ennyire meg kellett erősödnöm! hm? nézőpont kérdése…
világosan emlékszem, hogy milyen ruha volt rajtam, és hogy érintettem meg az ujjaimmal a sebet a fejemen, és szörnyedtem el, hogy véres. ott álltam a tükör előtt… és remegtem. emlékszem.
és eldöntöttem, hogy „nem sírok”!
és emlékszem, ahogy másnap zárat cserélt az ajtón. és mérgesen és dühösen nézett rám. talán még azt is mondta, hogy takarodj innen. vagy ha nem is mondta, gondolta.
én nagoyn szomorú voltam. és bűnösnek éreztem magam. és tehetetlennek és totálisan összezavarodottnak.
Szia. Most már én is olvasom, eddig nem találtam rá a régi bejegyézseid között erre a történetre. Nem lehet az, hogy felnagyítod utólag az esmnéyeket? Biztosan minden így történt, ahogy utólag rekonstruáltad az egészet? Nem lehet az, hogy a mostani, néha magad számára is értelmetlen, oktalan lelkiállapotodra utólag magyarázatot szeretnél találni? Ha így lenne, az a könnyebb eset lenne. De nem lehetetlen ez sem. Ha úgy volt, ahogy leírod, akkor jó, hogy felidézted, és sürgősen lépj túl ratja. Találj rá magyarázatot. (Például: édesapád pillanatnyi lelkiállapota, ami ki tudja, miért alakult ki éppen azon a napon. Szüleink is emberek, nekik is lehetnek mentségeik.)
Ém így gondolom. Egyébként hol élsz?
R.
Norvégiában, Osloban élek.
Nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy hipp-hopp túltegyem magam ezen a dolgon.
Inkább át akarom élni újra, és megküzdeni vele. Mert örökre le akarom tenni, nem csak félrehessegetni.
és tudom, hogy rettentő mélyen gyökerezik bennem ez a félelem…
és hogy visszahúz a mindennapjaimban.
ha ezt is leteszem, akkor már nem „erőből” fogok reggel felkelni és leülni egy könyv mellé, hanem mert IGAZÁN JÓL ESIK….
ÉS ÉN MÉG TANULNI IS SZERTENÉK… NEM ERŐBŐL, HANEM MERT JÓL ESIK.
Ahhoz viszont fel kell dolgoznom az apámat. szerintem.
anyuval legalábbis így történt. 3 éven át pofáztam róla, nyöszörögtem, sírtam, vinnyogtam, és még a terápiám után is sokat foglalkoztam vele – aztán mostanra – MOSTANRA!!! TÉNYLEG CSAK MOSTANRA!!! ,HOGY MÁR GYEREKEM VAN – egyszer csak elegem lett az egészből ,és nem foglalkozom már többet vele.
viszont ha nekem még el tud szorulni a torkom egy férfi teraptól, akkor ez azt jelenti, hogy ez a trauma még el tudja torzítani a valóságot… és ezt nem akarom.
hát valami ilyesmi.
persze, ezt a sok okosságot nem egyedül találtam ki.
a Feldenkrais tanárom is jócskán megtámogatott benne, hogy ilyeneket gondoljak.
meg más pszichomókusok is itten azt javallják, hogy egy hosszútávú terápiába kezdjünk.
ahol újra lehet vinnyogni meg emlékezni.
aztán szép lassan majd valahogy kinn lesz az egész cucc.
és akkor annyira más leszek!!
szerntem.