Igazából, amióta az eszemet tudom nem stimmel velem valami. Őszintén szólva, nem tudok felemlegetni egy olyan alkalmat, amikor boldog voltam, úgy igazán, mert beárnyékoltam önmagam a pillanatot. Nem tudom, hogy én magam vagyok elcseszve, vagy a gyerekkoromban történek vezettek idáig, de egy romhalmaz vagyok. Alkohol problémáim vannak már kurva régóta, folyamatosan tönkreteszek magam körül mindent, és mindenkit, nem tudok pozitív lenne, ha előjön az igazi énem mindenki elhagy, otthagy, mert mindenkinek elég a saját élete, nincs bennem semmi különösen szerethető, és sorolhatnám. Értem én, hogy van munkám, hogy valahogy kivívtam magamnak, hogy az álmaim munkahelyén dolgozzak, de közben nem tudom beosztani a pénzem, ha van szabadidőm pedig elmegyek berúgni, és úgy érzem magam minden másnap, mint ma. Hogy ébredés után az első gondolatom, hogy hogyan ölhetném meg magam, és nem akarok szembenézni a valósággal, és csak mereven fekszek az ágyban órákon keresztül, majd egy kis forntintól magamhoz térek. Éreztem, hogy írnom kell, akkor kellett volna, mikor a mélyében voltam, de mostanra jutottam el idáig miután beleolvastam a volt osztályfőnökömmel zajlott beszélgetéseimbe, vagyis végigolvastam az egészet, ő még foglalozott velem, ő nem volt fáradt ahhoz hogy energiát fektessen belém, hogy megértsen engem, hitt bennem… De egyébként minek? Mert sok különbséget nem látok a között az ember között, aki 16 évesen voltam és vagyok. Ugyanaz önpusztító személy maradtam, aki képtelen kontrollt tartani maga felett, és teljesen céltalan. Vannak bennem ilyen ösztönből fakadó dolgok, hogy vágyok az előrelépésre a munkában, az elismerésre, a szeretetre, lett egy kiskutyám – de ilyenkor azt érzem hazudok magamak. Mert nem hiszek abban, hogy ez lehet jobb is, az életem, önmagam. Ma sokat olvastam az öngyilkosságról. Volt egy oldal, ahol sokat emlegették Szerb Antal azon mondarát, mi szerint, amíg az ember él, mindig történhet valami – szólaljon ez meg bennünk mikor a halálról fantáziálunk. De engem ez már nem hoz lázba! Nem hoz lázba, hogy történhet velem bármi, ami jó, hisz tudom hogy eredendően képtelen vagyok megélni az örömöt. Amikor a kiskutyámat a kezemben fogom, jó érzés, és szeretem ezt a kiskutyát – de folyamatosan azt kérdőjelezem meg magamban, hogy ezt nehéz is megfogalmazni… Valahogy azt várnám el magamtól, hogy jobban tudjam szeretni, fura. Le kéne állnom az alkohollal, úgy örökre – évek óta próbálkozok, de nem megy, mert ahogy elhalványul egy átivott este rossz emléke, belecsúszok a következőbe, holott már ezek az esték sem okoznak örömet, régóta nem bírom már a piát, és csak annyi történik ilyenkor, hogy bekattanok, és kijön rajtam a magány, majd másnap semmire sem emlékszem. Tudom, hogy boldogabb lennék ha sportolnék, mégis évek óta nem tudom rávenni magam. Nem tudok bánni a pénzzel, már bőven lehetne félretett pénzem, de inkább csak minuszba verem magam rendszeresen. Elfáradtam abba, hogy küzdök önmagam ellen. Na és az öngyilkosság kérdése, azt mondják, ugye, hogy nem veheted el az életed, az gyávaság, bűn másoknak okozol fájdalmat. Őszintén hiszem azt, hogy a körülöttem élő emberek hamar túllépének az elvesztésemen. Senkinek sem vagyok az első és a legfontosabb, senki számára nem vagyok pótolhatatlan, senki sem szeret úgy igazán. Sőt megkockáztatom a gyászt némi megkönnyebülés is követné az emberek tudatalattiában. És amikor azt mérlegeltem, hogy mi szól az élet mellett és ellen, sokkal súlyosabb volt az az oldal ami ellene szólt. Mára már egyáltalán nem látom azt, hogy jobban leszek valaha. Nem vagyok szerethető, nem tudok úgy élni, hogy már 25 évesen kimerültem. Ami mindig tartotta bennem a reményt, hogy egyszer szeretni fogok, és szeretni fognak is úszik el előlem, miért is szeretne bárki? Miért választana engem bárki? Mi az az érték, amit bárki megtalálna bennem, és szeretne? Valami sosem stimmelt velem, nem akarok élni, mégis itt ülök éjfélkor és ezeket a sorokat gépelem. Az öngyilkosság nem gyávaság, hanem bátorság, de még nem vagyok elég bátor, ezért túlélek, de remélem egy napom jön egy jel, amitől fel tudom szívni magamat, és véget vetni ennek az egésznek, mert naiv lennék azt gondolni, hogy bármi valaha változni fog, mert én ilyennek születtem, arra születtem, hogy pusztítsak, és ezt csak egy módon lehet megállítani…
Szerző:
Kedves allisongreen!
Valószínűleg másoktól jönni fognak kérdések gyógyszerektől, orvosokról terápiáról, ha van kedved írd le hogy ezekkel hogy állsz!
Én most csak annyit tudok írni, hogy bátor dolog volt ezt így leírnod, és szeretném megköszönni hogy olvashattam. Néhány gondolatot mintha én írtam volna, néhányhoz igen hasonlót pedig számomra kedves emberek mondtak nekem. A profilodon a kedvenc dolgaid közt egy szó szerepel: „Élet”. Tud erről írni kicsit, miért ez került oda?
Köszönöm a válaszodat!
Arra sikerült rájönnöm az elmúlt években, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez.
Az élet. Ezt még akkor írtam mikor elhittem, hogy a jövő tartogat még örömet. Azóta azt hiszem már nem az élet a kedvenc dolgom. Túl sokszor követtem el ugyanazokat a hibákat, és rájöttem, hogy az élet nem más, mint egy illúzió számomra.
Kiskoromban ADHD-snak diagnosztizáltak. 13 évesen voltam először pszichológusnál egy pánikrohamom miatt. Aztán 16 évesen erős szorongás falcolás depresszió evészavar miatt ifjúsági pszichiátrián voltam. 21 évesen kaptam meg a bipoláris II és borderline személyiségzavar diagnózist.
Prozac, Ritanil, Lítium, Stimuloton, Depakine, Lamolep és kitudja mi mást próbáltunk. Nem bírtam a gyógyszereket. Próbáltam terápiára járni de anyagilag nem tudtam finanszírozni. (Részben tényleg drága egy jó pszichológus, máskor meg elvertem a pénzt, és folyamatosan lemondtam az alkalmakat.)
Én is köszönöm a válaszod!
Az Életre azért kérdeztem rá konkrétan, mert válaszoltam már ezt hasonló kérdésre többször, és jelenleg is így érzem. Hogy hív a halál, de az Élet sokkal jobban érdekel most. Ha nem ez most a kedvenc dolgod, akkor mi?
TB-s pszichológus esetleg? Én TB-shez jártam sokáig, és nagyon sokat segített. Mit gondolsz, segített az hogy viszonylag hamar eljutottál szakemberhez?
A gyógyszerekkel, egyebekkel kapcsolatban én nem tudok mit mondani, minimális tapasztalatom van, de ezekkel semmi.
Most jelenleg egy jó sorozat a kedvenc dolgom. Ami képes kiszakítani a valóságból. Véletlen se olyan dolgok, amikben jelen kell lennem, mint például maga az élet.
TB-s pszichológus szóba jöhetne, de nem vagyok egyszerű eset. Tudat alatt és akaratlanul manipulálom sokszor az embereket, ezért rettentő sok odafigyelést igényel, hogy valaki ténylegesen átlássa a problémámat. És az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy TB-s pszichológusok annyira le vannak terhelve, hogy széttárt karokkal ülnek velem szemben.
A másik probléma, hogy jelenleg nincs bejelentett lakcímem, családi okok miatt. Így se háziorvosom se körzetem nincs ahonnan beutaló érkezhetne.
Az, hogy korán kerültem ellátásra sajnos nem segített. TB alapon kerültem bele a terápiás világba és a fentebb írt tapasztalataim érvényesültek. A valós diagnózisok már magán ellátásban születtek, relatív jó szakembereknél csak a terápiás folyamatok ugye megszakadtak.
No és milyen sorozatot nézel?
Kedves Allison Green!
Nagyon megrendítő és együttérzést keltő volt a történetedet olvasni. Én is nap mint nap érzek hasonlókat ami tudom, hogy nem nyugtat meg téged hiszen a te fájdalmad a saját fájdalmad és az a legnagyobb. De szeretném, hogy tudd nem vagy egyedül. Teljes mértékben megértelek és nagyon sajnállak. Én azt a módszert szoktam alkalmazni, hogy kitűzök egy nem mostani célt, tehát a kései jövőben ami miatt azt érzem van értelme élni és küzdeni. Mivel távoli célok, sok időt igényelnek és minden egyes nap tennem kell értük. Ez motivál minden egyes nap habár nagyon nehéz és sokszor nekem is nehéz rávennem magamat alapvető teendőkre. A sportra mindig ráveszem magamat, mert habár nagyon nem old meg mindent de sokat segít. Én azt a módszert választottam, hogy mindig azt a mozgásformát választom amihez kedvem van. Van, hogy kardió jellegű, mostanában inkább a futás de van, hogy csak sétálni megyek.
Remélem tudtam neked hasznos tanácsokat írni!
Legjobbakat kívánom neked!
Kedves Allison Green!
Nagyon megrendítő és együttérzést keltő volt a történetedet olvasni. Én is nap mint nap érzek hasonlókat ami tudom, hogy nem nyugtat meg téged hiszen a te fájdalmad a saját fájdalmad és az a legnagyobb. De szeretném, hogy tudd nem vagy egyedül. Teljes mértékben megértelek és nagyon sajnállak. Én azt a módszert szoktam alkalmazni, hogy kitűzök egy nem mostani célt, tehát a kései jövőben ami miatt azt érzem van értelme élni és küzdeni. Mivel távoli célok, sok időt igényelnek és minden egyes nap tennem kell értük. Ez motivál minden egyes nap habár nagyon nehéz és sokszor nekem is nehéz rávennem magamat alapvető teendőkre. A sportra mindig ráveszem magamat, mert habár nagyon nem old meg mindent de sokat segít. Én azt a módszert választottam, hogy mindig azt a mozgásformát választom amihez kedvem van. Van, hogy kardió jellegű, mostanában inkább a futás de van, hogy csak sétálni megyek.
Remélem tudtam neked hasznos tanácsokat írni!
Legjobbakat kívánom neked!