Van egy végeláthatatlan mező. Tele élettel. Aranyló naplemente és napnyugta színezi ki minden részletét. A termőföldeket, a madarakat, a fákat, a patakot. Mindent. Ebben az aranyló mezőben áll egy ház. Egy kőből épült koromfekete épület. Itt lakom én. Itt lakik valaki, aki régen sokat szenvedett. Körülölelve azzal a gyönyörű világgal, amit az élet adott. Látom. A csodálattól gyakran könnybe lábad a szemem és megszorul a szívem, hogy ezek csak pillanatok. Látom, hogy részese vagyok, mégis mindig ebbe a sötét kunyhóba térek haza. Ez az otthonom. Most már szinte ablak sincs rajta és egyre kevesebbet járok ki a házikóból. Egyre inkább úgy érzem, hogy ide tartozom és nem mehetek messzebbre. Pedig szeretnék. Rájöttem, hogy ez a házikó az a fájdalom, amit évek óta cipelek már. Nem tudom elengedni. Nem akarom elengedni. Nem merem elengedni. Mert félek, hogy ha ez eltűnik, nem marad semmi. Úgy érzem ez a fájdalom az, aki miatt az vagyok, aki. Ez a fájdalom vagyok én és ha ez nincs, akkor nem marad semmi. Sebezhető leszek és mindig ki leszek téve a bizonytalannak. Annak, amit életnek neveznek. De ez a bizonytalanság rengeteg embernek ad otthont. Boldog szerető közeget. És néha, mikor ki merek menni ebből a házikóból érzem én is, hogy milyen gyönyörű. Milyen meleg és milyen fantasztikus, hogy mi minden lehetne még. De örökségül kaptam ezt a házat. Tele hatalmas ürességgel. Amit nem tudok megtölteni. Ha meg is töltöm, azonnal ki is pakolom, mert félek, hogy a behozott szentjánosbogarak többé nem arany színben fognak világítani. Félek, hogy minden megfertőződik ebben a kis házikóban, ahol én lakom. Ki szeretném festeni a házat. Ablakokat szeretnék rá tenni, hogy belássanak és én is ki. Hogy ez nem ijesztő, hogy ez nem félelmetes, hogy ez nem rossz. Mégis. Félek. Félek, hogyha egyszer ez sikerül észreveszik majd és lerombolják. Mert így nem akarnak hozzá közel menni. Mégis, a messze távolból ez a kis ház nem látszik. A mezőn barangolva, ha találkoznánk boldogan játszanánk együtt a búzakalászok rengetegében, ahogy eddig is tettük. De minél közelebb érünk a házamhoz, minél közelebb engedlek, annál jobban félek és annál jobban próbálom távol tartani Tőled, hogy ne lásd, milyen is valójában.. De miért van ez így? Hisz vágyom rá, hogy gyere. Vágyom rá, hogy közelebb kerülj, de végül mégis én akarlak eltaszítani..
Szeretném eltüntetni a semmit. Szeretném kiírtani az ürességet. Szeretném megtölteni azt, amit senki nem tud csak én. Hogy végre ne kelljen többet szenvednem. Mert szenvedek, mégis nem tudok megszabadulni tőle. Pedig tudok boldog lenni. Szeretek örülni, mosolyogni, segíteni, játszani, énekelni, bolondozni, nevetni, remélni és szabadnak lenni. De akkor miért ilyen nehéz elengedni a fájdalmat? Miért ilyen nehéz lemondani valamiről, ami csak szenvedést okoz?
Megpróbálom eltüntetni a semmit. Teszek egy próbát. És még százat. Mert egy nem lesz elég. De nem tudom hogy kell és ez a legnehezebb..
Szerző:
Ez borzasztóan szép.
Valószínűleg azt a valakit kellene elengedned végre, aki miatt ragaszkodsz ehhez. Terap nem tudna segíteni?
Köszi Kleó! Örülök, ha tetszett az írás! 🙂
Igen. Valószínűleg igazad van. El kéne engednem azt a valakit, aki amúgy már nincs is, de valamiért – én sem értem, hogy miért – nem megy olyan könnyen. Lassan már 4 éve járok terápiára. Egyelőre nem tudtunk ehhez közelebb kerülni, de most már nagyon szeretnék áttörést elérni. Mikor elérünk egy pontra tiltakozni kezdek, de ez nem tudatos. És volt, hogy ezeken a pontokon ki is szálltam a terápiából, mert annyira fájt, hogy nem tudtam beengedni. Most küzdök. 🙂
Sok sikert! 🙂
Köszönöm szépen! 🙂