Elsőnek ennyi

Sosem jártam még pszichológusnál. Nem tudom, hogy normális-e, hogy gyakran érzek szorongást, hogy ha egy rokonom autóját látom a bolt előtt, már be sem megyek, noha az volt a terv, hogy azt a látszatot próbálom itthon kelteni, hogy én nem járok el sehová, holott ez nem így van, mert sétálni szoktam, hogy a boltban vásárolt kis rágcsák csomagolását eldugom, és éjjel dobom ki valami utcai szemetesbe. 

Nem tudom, miért csinálom igazából.

Talán csak nem akarok kérdéseket, annyira belenőttem ebbe a szerepembe, hogy én vagyok a lúzer, aki egész nap a gép előtt ül, aki folyamatosan gépel, telefonon folyamatosan pötyög, mégsem találkozik soha senkivel, csak a kollégáival a munkahelyén, de az elkerülhetetlen. 

Bár ne lenne az.

Ez persze csak az itthoniakra igaz, a rokonokat kerülöm, míg ha mással futok össze itt-ott, kihúzom magam, odaköszönök, mintha dicsekednék azzal, hogy „LÁTOD? BIZONY, EZ VAGYOK ÉN, EGY IGAZI SZABAD ÉS MENŐ FICKÓ, LEJÖTTEM A BOLTBA!… fornettiért.” 

Nem tudom, más is szorong-e a buszon amikor jelez, hogy a sofőr ezúttal kinyitja, látja, hogy jeleztem, vagy meg sem áll a megállóhelyen, ami noha életem során kétszer fordult elő, az a kettő épp elég kínos volt ahhoz, hogy féljek tőle. 

Vagy azon, hogy a munkahelyen található kis beengedőrendszer beenged-e, és inkább lemaradok a többiektől, hogy utolsónak menjek be, ne legyen mögöttem sor. Hogy a boltban olyan gyorsan próbálok távozni a kasszától, amilyen gyorsan csak lehet, mert egyszerűen félek attól, hogy feltartok embereket. 

Valamint fogalmam sincs arról, hogy meddig bírom ezt játszani? Színlelni? Hogy minden pazar, hogy elvagyok magamnak, hogy mindig kedves vagyok, még ha egy perccel azelőtt teljesen felidegesítettek, hogy nem tudom kiengedni a gőzt, hogy nem tudom, hogy kell kiengedni a gőzt. 

Nem tudom, hogy miért nem kapok levegőt, amikor egy csendesebb utcán jön a közelembe egy ember, hogy miért felejtek el hirtelen lélegezni, hogy miért koncentrálok arra, hogy lélegzem, és biztos szuszogok, és szuszogó disznónak fog nézni, pedig csak egy ismeretlen valaki, aki öt perc után az arcomra sem emlékszik, akit először és utoljára láttam. 

 

Valahányszor párnára helyezem a fejem este, mintha bomba robbanna a fejemben, elárasztanak ezek a gondolatok, újra előjön az, ami egy hete, egy hónapja történt, és megpróbáltam elnyomni, és noha amikor lekapcsoltam a sorozatot, amit minden este nézek, hogy koncentráljak valamire alvás előtt, már csak fél szemmel nézem, a másikkal alszom, majd mikor visszafekszem a lenyomkodás után, újra elkezdődnek ezek, és nem bírom abbahagyni a gondolkodást. Mint ahogy történt az ma is. 

 

Tudom, hogy mi lenne a helyes, hogy mit kéne tennem, hogy mi lenne a legjobb nekem, de félek. Vagy inkább rettegek. Rettegek valahányszor belegondolok, hogy a mostani ramaty életem megváltozhat, ha nem használódna el, cipőt sem cserélnék soha, nemhogy munkahelyet, amit gyűlölök napról-napra egyre jobban, vagy lakhelyet. 

Pedig szeretnék mindkettőt. Borzasztóan. A lakhely még nem is lenne olyan fontos, azt nem vetem meg, egyszerűen csak úgy érzem, ha a saját lábamon állhatnék, sokkal szabadabb lennék. 

Persze nyugtatom magam, hogy még fiatal vagyok, még csak 24, de két éve is ezt mondogattam, miközben kapcsolatok mentek rá a kis álomvilágomra, amiben én magatehetetlen kis senki vagyok, így nem várnak el tőlem semmit, és egy barátnőm sem mutattam be itthon, egy barátnőmről sem tudtak a családtagok. Mintha nem a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne a párválasztás, a szaporodás, a mindenség. 

Utálom magam. Utálom a gondolataim, utálom a korlátaim, utálom, hogy mindenkinek megakarok felelni, hogy nem tudok önző lenni. 

És persze olykor utálom a grafománságom, mert ahogy észrevettem, az emberek gyakran nem díjazzák, ha üzenetben sokat pofázok, de mit lehet tenni.