Első

Összeszámlálhatatlanná vált, hogy hányszor kezdtem el a történetemet elmondani. Legtöbbször azt vártam ettől a helyzettől, hogy valahogy az aki hallja, az talán közelebb lép hozzám, vagy megért valamit, amit én még nem látok át. Visszagondolva meglehet rengetegen szólítottak meg mindkét okból, csak én voltam túl magamba zárva ahhoz, hogy felfogjam ezeket a jeleket és megkezdődjön az a számomra harmadik tipusú találkozásnak is nevezhető csoda, hogy kapcsolódom, hogy őszintén kezet nyújtok és ragadok meg egy másikat. 

Nem tudom, hogy hol kezdődött vagy azt, hogy épp mikor; egy pillanattól fogva rám telepedett ez a különös érzés, amit én Szürkületnek neveztem el. Mintha kicserélték volna az egész testemet a szemeimmel együtt egy nagyon hasonlóra. Ettől az egész vizuál, amit egyesek világnak is neveznek, egy különös tompa morajlásba fogott, hol szirupos vonulással hol vágóan éles váltásokkal. 

Van, hogy teljesen megbabonáz, olyan gyönyörű és érzéki az a koincidencia, aminek ezáltal a szemtanúja lehetek, de sokszor, legalábbis az elmúlt időszakban igen gyakran, a csontomig hatolóan tölt el jeges, mellkasroppantó szédületével. Nem látok, nem hallok csak a félelem van. Szavakat, köszönéseket motyogok, próbálom őket bátran, nehogy kiderüljön, gyenge vagyok, törékenyebb, mint valaha, kellenek ezek a végső, aranynak tetsző napsütötte falak, mert hátha pár perc múlva jobb lesz, és ha az lesz, akkor minek beszéljünk arról, ami elmúlt?

Tisztába vagyok vele, hogy az állapotom súlyos, de nem súlyosabb mint valaha. Épp ellenkezőleg. Azt hiszem ezek az utolsó napok és nyár végére elenged ez a választott lassú halál. Kiszabadulok. Feloldozást nyer az, ami eddig néma volt és rajtam, velem utazott. 
Arra gondoltam, megragadom ennek a honlapnak a lehetőségét, és itthagyom magamból búcsúzóul ebőől egy szavakkal kifejezhető darabot.
 

Szerző:

Belépett: 5 év

esta9

Blog kommentek: 59Blog bejegyzések: 3Regisztráció: 25-05-2018