Ülök itt a gép előtt, és nyugodtan olvasgatom sorstársaim sorait. Sokan, sokféle érzelmet felvillantanak. Ami igazából írásra ragadott, hogy akadnak olyan embertársaim itt a Búrán is, akik a harag, gyűlölet szavakat szinte töltet nélkül használják, csak úgy általánosságban egy-egy dolog kapcsán. Ámde(!) soraikból kiderül, hogy ezt ők tényleg komolyan gondolják. Meglátásom szerint a lelkükben gyűlölet, harag, meg nem nyugvás lakozik. Ez egy teljesen átlagos hétköznapi ember lelki világát is teljesen felforgatja, hát még ha valós vagy vélt sérelmek is állnak a háttérben.
Az embernek meg kell tanulnia egyszerűen fogalmazva – talán – ÉLNI! Mit értek ez alatt? Talán – azt, hogy az önmagunkban lévő ellentétes érzelmeket fel kell dolgozni, és nem szabad hagyni haragot, gyűlöletet a lelkünkben. Mert, ha önmagunkat, s embertársainkat nem szeretjük ÚGY IGAZÁN, ez meglátszik hétköznapi cselekedeteinken, gondolkodásmódunk kihat a mindennapi kommunikáción keresztül az embertársainkkal való kapcsolatokra. A haragvás, gyűlölet igencsak kiül a kommunikációban. A bennünk rejlő empátia hiánya, a beleérzőképesség hiánya, a morál ingatagsága, mind-mind olyan dolgok melyek miatt – nem is tudjuk miért – a másik fél ellentétesen kezd kommunikálni velünk (ambivalens módon), azaz felénk azt közvetíti szavakkal, hogy: „Oké, haver értelek! Rendben van!” … stb … , de közben magában morfondirozik, hogy: „Nem jó, ez így! Sehogyse jó. Itt valami nem stimmel.” … stb … Így a gondolatainkban mi magunk is kezdünk szépen lassan összezavarodni, és a végén hol a nyugtató, hol a sör, hola cigi, és nem értjük mi a baj a VILÁGGAL!!!, holott „csupán” magunkba kéne nézni, a tükör elé állni, és úgy kimondani valós érzelmeinket, és ha nincs vita partner, akkor saját magunkat megkérdezni, hogy: „Tisztán látom magamat? Tisztában vagyok magammal?”
Igen tudom, azok a vádak érhetnek, hogy ez az úgynevezett „Önmegvalósítás”, mely egy igen nehéz, hosszadalmas folyamat, és sok-sok tényezőtől függ, de ha mindig csak a problémát látjuk, és a szépet, jót nem fedezzük fel ÖNMAGUNKBAN!!! Akkor sose fogunk megbékélni környezetünkkel sem, ami állandó konfrontálódáshoz vezet, végső esetben totál eszmei zavarhoz.
Köszönöm a figyelmet!
K.
Ui.: Ez egy embertársi magán vélemény, a kockázatok és lehetséges mellékhatások tekintetében, kérjük keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét!
Szerző:
Mit érezzen az, akit megerőszakoltak, zaklattak, felrúgtak, megvertek, megaláztak, megloptak, átvertek, vég nélkül csesztetnek stb?
Szeresse, kedvelje az ember a bántalmazóját? Akkor is ha komoly sérelem érte vagy rendszeresen, tartósan ismétlődik kisebb sérelem?
http://www.lelkemtitka.hu
a trauma feldolgozás egy intelligens példája. csók! ölelés!
Ő sem arról ír, hogy nagyon szerette az apját gyerekkorába , amikor megerőszakolta. Pláne nem akkor érezte a szeretetet, amikor az apja bántalmazta. Nem örömmel, boldogan reagált. Feltételezem, hogy szenvedett. Arról ír, hogy idővel megbocsájtott. Ezt pozitívnak tartom!!!
Gondolom a törtèntek után Ő sem tudott volna békésen együttélni az apjával és jól tűrni, hogy továbbra is megerőszakolja. Ha bántják (vagy valamelyik szerettét), akkor dühös és fellép ellene.
Én megértem azokat, akik dühösek vagy haragszanak azokra, akik valamilyen módon bántották. Ha itt leírja valaki, hogy x, y ezt azt tett vele, dühös, csalódott, fél, akkor jogos az érzése. Adekvát reakció.
Nekem az összes lógusom, orvosom, terapom mondta, hogy jogos a dühöm X, Y-al szemben.
Sztem van amikor olyan súlyos a helyzet (pl rendszeresen ismétlődik a bántalmazás), amire az egyetlen jó lépés (ha a másik fél nem nyitott a változásra), ha távolságot tart a bántalmazótól. Elválik, szakít, elköltözik, nem kommunikál vele.
http://konfliktusklinika.blogspot.com/2013/01/duhos-vagyok-mit-tegyek-indulatkezeles.html?m=1
A harag és gyűlölet egy gócként csak gyűlik. De ha haragos és dühös vagyok, okkal vagyok az. Ha csak úgy el tudnám múlatni.. akkor nem is kéne nagy figyelmet szentelni neki eleve.
Nehéz a szépre és jóra fókuszálni, ha a problémák mindig felütik a fejüket.
A harag és gyűlölet egy gócként csak gyűlik. De ha haragos és dühös vagyok, okkal vagyok az. Ha csak úgy el tudnám múlatni.. akkor nem is kéne nagy figyelmet szentelni neki eleve.
Nehéz a szépre és jóra fókuszálni, ha a problémák mindig felütik a fejüket.
Sztem az normális, ha valaki a sérelmekre negatív érzésekkel reagál. Az agresszió, dühkitörés, bosszúállás, önsértés, ami kóros.
Az is normális, ha valaki beszél a rossz érzéseiről másnak. Az asszertív kommunikációs tréningen is azt tanítják, hogy az ember kommunikálja a másik felé, ha valami rossz érzést vált ki belőle. (a rossz érzést konkrétan meg kell nevezni).
Az jó, ha valaki meg tud vkinek bocsátani. De ez nem egyenlő azzal, hogy a másikat szeretnie kell. Nekem több olyan ismerősöm van, akire nem haragszok, nem gyűlölöm, de nem szeretnék barátkozni/kapcsolatot tartani vele. Okkal tartok távolságot, nem az a célom, hogy teret adjak a másiknak arra, hogy érzelmileg v fizikailag bántalmazzon.
Igen, de a negatív érzések elhagyása nem lehetséges csak úgy. (Vagy de?) Úgy tűnik, azok közül csak az önsértés az egyetlen, ami nem más ellen irányul.
Hát aki ki tudja beszélni magából.
Van olyan, hogy az ember valakire dühös majd ez az érzés enyhül vagy elmúlik. (anélkül hogy a másikon vagy magán kiélné a rossz érzèseit). Jó esetben csak meg kell várni.
„Van olyan”, de ez az intenzitástól függ. Az idő megold dolgokat, csak nem úgy ahogy kéne.
http://konfliktusklinika.blogspot.com/2013/01/duhos-vagyok-mit-tegyek-indulatkezeles.html?m=1
Azt mondja: „beszélje meg …, hogy ha feldühödik és ez az állapot kezelhetetlenné válik az ön számára”
Pont ha kezelhetetlen, akkor nem tudod megbeszélni, hiszen kezelhetetlen… Ez az egész a kezelhető dühök kezeléséről szól. Amúgy acting out.
Úgy értelmeztem (lehet rosszul), hogy ezt akkor beszélje meg vki a másikkal, amikor épp nem dühös. (azaz előre tervezzék el, hogy ilyen esetben mit tegyenek)
Azzal próbálkozok egy ideje (Anyuval), hogy ha már a piától v indulattól nem lehet értelmesen beszélni vele, akkor megkérem, hogy zárjuk le a beszélgetést. Ezt kérem 3x v 4x és utána akármit mond, nem reagálok. Ami nehéz mert van, hogy még 2 óra múlva is basztat v dühöng (földhöz ver, csapkod dolgokat)
Van egy szint, amikor már semmit nem lehet kezdeni vele. Pl mondtam, hogy megkérdeztem jogászt, aki ezt es azt mondta. Erre 1 hét múlva nekem esik, hogy nem voltam ott, nem beszéltem vele. Már itt le kellett volna zárni….ehelyett erősködtem, hogy de, voltam, ott a mail is amiben egyeztettem, hogy mehetek ingyen, ip-t is kaptam…
Folyt.
Erre jött azzal, hogy de az ügyvéd nem azt mondta…aztán azt, hogy üzemorvosnak elmondtam a betegségem. Mondtam, hogy nem mondtam, tudta mert az első évben kért házidokitól papírt és azon szerepelt. Ezt látta, innentől fogva évről-évre kérte. De biztos beszéltem a tünetekről..Nem beszéltem, csak igyekeztem kevert szor depresszióról szerezni igazolást mert kérte és azt mondta, hogy ha nem adok le, akkor kikéri a kartonomat….és mindenèrt üvölt, hogy nem úgy volt…
Ezen a ponton már mondtam, hogy zárjuk le.
Valszeg a cikkben is ilyen esetekre gondtak, hogy ilyenkor a 2 fél ne legyen együtt.
Én nem mindig tudok ilyen esetben elmenni, nincs hova és éjjel egyébként is aludnom kellene, nem az utcán kolbászolni és várni, hogy a másik elaludjon vagy kijózanodjon (ami nem 20 perc). Ilyen esetben „beszélgetést” lezárni. Törött lemez módszerrel.
Félsikert mert Anyut bosszantja az is, ha ki akarok lépni a meddő vitából és ilyenkor félek, hogy agresszióval reagál.
Egyszer, egy másik emberrel próbáltam ugyanezt. Csesztetett, nem válaszoltam. Azt mondta, hogy bunkó vagyok mert nem reagálok és szemkontaktust sem veszek fel, ezzel sértem. Erre sem reagáltam. Végül dühében beleverte a fejem a falba. Cigi kiesett a kezemből, meggyulladt a hajam. Mozdulni sem mertem. Anyu bátrabb volt, kidobta a lakásból.
Szval ez sem egy minden esetben tuti módszer.
Én úgy gondolom, hogy a düh egy trauma megélésének a természetes utóéletéhez tartozik. A düh nem tudatos döntés eredménye, hanem ösztönös reakció arra, hogyha bántanak stb. A dühöt elmulasztani nem tudod, csak megélni vagy elnyomni, és reménykedhetsz mindeközben, hogy idővel majd kifutja magát.
A düh ugyanúgy egy betegségtünet, mint pl. a skizofréniánál a téveszme. Kusanagi, a skizofréneket miért nem próbálod meg lebeszélni a téveszméikről?
Egyébként persze, a düh eredete visszakutatható, a dühöt kiváltó helyzet megérthető, elemezhető, ugyanakkor 1) az egyén erre önállóan nagyon ritka esetben képes, ehhez a legtöbbször egy jó terapeuta segítségére is szükség van, 2) ha megértetted a kiváltó helyzetet, akkor sem szűnik meg a dühöd, csak esetleg könnyebb kontrollálnod (amely kontroll kb. annyiban merül ki, hogy már nem akarsz embereket megkínozni, inkább csak festesz pl. egy erőszakos képet).
Én pl. terapeuta segítségével jó pár olyan helyzetet értettem meg az utóbbi fél évben, ami miatt pokoli dühöt érzek, és ami miatt igen, kifejezetten gyűlölök embereket. Most, a terápia eredményeként annyit láttam be, hogy nincs értelme erre a dühömre a kiváltó személyektől várni a megoldást. Merthogy ők olyanok voltak, amilyenek, csak így tudtak cselekedni, nem lehetett volna másfajta viselkedést stb. várni tőlük. Megértem már őket mint embereket. De attól még a dühöm megmaradt, kvázi, mint egy heg. Megértheted, hogy egy helyzetben miért sérültél meg, és elkerülheted ezáltal a későbbi sérülést, de a hegeidet már csak max. eldugdoshatod. Azok maradnak életed végéig, vagy legalábbis évtizedekig biztosan.
Másik. Úgy gondolom, a morál egy kicsit összetettebb a düh kontrollálásánál. Vannak benne olyan elemek is, mint más akaratának és komfortzónájának a tiszteletben tartása stb. Úgy tudom, pl. ezen a téren te is küzdesz nehézségekkel. Persze, igen, jogban is van olyan, hogy ha én elkövetek valamit, és a másik is elkövet valamit, attól még mind a kettőnk keze mocskos. De azért én mégiscsak merésznek érzem ezeket a szavakat a morálról.
Arról nem is beszélve, hogy ez a honlap elméletileg arra lenne kitalálva, hogy szabadon megélhessük azokat az érzelmeinket, amikért odakint a társadalom aktívan stigmatizál minket. Szabadon megélhessük – addig, amíg nem bántjuk egymást is pl. az agressziónkkal. Amíg erről nincs szó, addig legfeljebb egymás lelki békéjét kavarjuk fel. Ha bármi is felkavarja a te lelki békédet, ajánlom, hogy ne olvasd.
Én úgy gondolom, hogy a düh egy trauma megélésének a természetes utóéletéhez tartozik. A düh nem tudatos döntés eredménye, hanem ösztönös reakció arra, hogyha bántanak stb. A dühöt elmulasztani nem tudod, csak megélni vagy elnyomni, és reménykedhetsz mindeközben, hogy idővel majd kifutja magát.
A düh ugyanúgy egy betegségtünet, mint pl. a skizofréniánál a téveszme. Kusanagi, a skizofréneket miért nem próbálod meg lebeszélni a téveszméikről?
Egyébként persze, a düh eredete visszakutatható, a dühöt kiváltó helyzet megérthető, elemezhető, ugyanakkor 1) az egyén erre önállóan nagyon ritka esetben képes, ehhez a legtöbbször egy jó terapeuta segítségére is szükség van, 2) ha megértetted a kiváltó helyzetet, akkor sem szűnik meg a dühöd, csak esetleg könnyebb kontrollálnod (amely kontroll kb. annyiban merül ki, hogy már nem akarsz embereket megkínozni, inkább csak festesz pl. egy erőszakos képet).
Én pl. terapeuta segítségével jó pár olyan helyzetet értettem meg az utóbbi fél évben, ami miatt pokoli dühöt érzek, és ami miatt igen, kifejezetten gyűlölök embereket. Most, a terápia eredményeként annyit láttam be, hogy nincs értelme erre a dühömre a kiváltó személyektől várni a megoldást. Merthogy ők olyanok voltak, amilyenek, csak így tudtak cselekedni, nem lehetett volna másfajta viselkedést stb. várni tőlük. Megértem már őket mint embereket. De attól még a dühöm megmaradt, kvázi, mint egy heg. Megértheted, hogy egy helyzetben miért sérültél meg, és elkerülheted ezáltal a későbbi sérülést, de a hegeidet már csak max. eldugdoshatod. Azok maradnak életed végéig, vagy legalábbis évtizedekig biztosan.
Sok esetben ráadásul a düh nem is betegségtünet. Lelkileg egészséges emberek is éreznek dühöt ès ők sem mindenkit kedvelnek.