Nekem szilveszterkor egyetlen fogadalmam, pontosabban magamnak tett ígéretem volt, mégpedig az, hogy áttérek egy egészséges életmódra, és ha áttértem, utána megméretem a vércukromat.
Két napja büszke lehetetek magamra, ugyanis tartom a diétát, méghozzá egészen könnyen. 160 gramm szénhidrátban maximalizáltam a napi kajaadagot, egyenletesen elosztva. Tehát úgy étkezem, mint egy cukorbeteg. Ez, még ha piszok szerencsém is van, és mégse vagyok cukros, akkor is csak jót tehet, ugyanis az utóbbi fél évben eléggé elszaladt velem a ló, és feljött vagy 7-8 kg.
Igen, elképzelhető, hogy, mint tervezem, végigcsinálom ezzel a 160 gramm ch-val az évet, és fogyok vagy 30 kilót, mert ez egy jó cél és baromira rám férne. Csakhogy ezt annak tudatában teszem, hogy nekem nem a kilóim a legfőbb ellenségeim (fizikai, egészségügyi értelemben persze az), hanem én magam és az önképem.
Halvány lila gőzöm sincs, hogy hogy lehet ezen javítani (és annyiszor nem is találkoztam még a picológussal, hogy erről a témáról egyáltalán szó essen), de mondok néhány jellemző példát, ami szerintem árulkodó.
Például, kb. 2 éve szakított velem az a pasi, akibe én – sose vallottam be neki, de – halálszerelmes voltam évekig. Na, most ez a pasi engem a szó szoros értelmében véve kihasznált. Egy szarszemét, gyenge alak, zseléből van a hátgerince, tényleg, DE!!!! ezt soha az életben nem tudta volna velem megtenni, ha én úgy döntök, hogy nem hagyom. Ciki, nem ciki, de nekem, nagyon rövid és elillanó szakaszokat kivéve eszembe se jutott (!) hogy amit ő csinál velem az nekem nagyon sokat árt, hogy én mennyivel többet érdemlek egy testi kapcsolatnál, ami csak akkor lelki is, ha neki szüksége van rá, egyébként nem, azt hiszem, nagyjából semmi sem jutott eszembe. És erre nem mentség, hogy szerettem. Valószínű, hogy ez a kapcsolat is inkább már következménye a nem létező önértékelésemnek, mint egyedüli okozója.
Aztán, amikor végleg szakított, mert kiderült, hogy szerelmes egy másik csajba (több évi ismeretség és viszony után skype-on szakított; azóta nem használok csevegőprogramokat) én konkrétan úgy éreztem hogy nem létezem. Láthatatlan vagyok, nem is létezem, ezt gondoltam, ezt mantráztam magamban. Természetesen nem fizikai értelemben gondoltam, hanem így fogalmaztam meg magamnak a saját magamról alkotott véleményemet. Hiszen ő is elhagyott, már megint, és méghozzá micsoda jellemtelen módon – ez nyilván árulkodik rólam, nem?! Ha így át lehet lépni rajtam, így el lehet dobni, akkor én nem is vagyok fontos egyáltalán… és legfőképpen, nem vagyok elég jó. Erre azért rájöttem: nem vagyok elég jó. Nem szeretnek, nem is lehetek soha elég jó.
Azóta sincs senkim, és bár a legjobban egy szerelemre vágyom, testi és lelki kapcsolatra valakivel, és ennek hiányától nagyon szenvedek, ugyanakkor halálra rémülök a lehetőségtől is, hogy valakit be kéne engednem az életembe. Részben ismerősök nógatására, részben halálra rémülve a „most már örökre egyedül maradok” lehetőségétől, valamikor tavaly beregisztráltam egy társkeresőre, de a pasik, mintha sejtették volna hogy gázos vagyok, nem írtak. Illetve néha-néha egy pasi írt, de randik abból sem lettek. Mondanom se kell, hogy rólam mondott értékítéletként fogtam fel a dolgot és rosszul vagyok a társkeresés gondolatától is.
Másik példa: munkahelyet váltottam. Nem kirúgtak, önként jöttem el a régi helyről egy sokkal jobban fizető, sokkal közelebbi helyre. Ettől mindenkinek nőne az önbizalma, igaz? Hát nekem nem. Egy sok éve ott lévő kolléganő tanított be, aki mindent tudott, én meg semmit,a munka nehéz és bonyolult, és úgy éreztem (néha most is úgy érzem) meghaladja a képességeimet, én ehhez hülye vagyok, nem tudom csinálni. Konkrétan volt olyan, hogy ültünk ketten a számítógép előtt, kolléganő magyarázott valamit nekem, és megszólalt egy hang a fejemben, hogy én milyen csúnya vagyok, nem is csoda, ha nem kellek senkinek…. Fénymásolás közben ért a felismerés, hogy mindjárt 40 éves leszek, max. ágyba vinni leszek jó…. és hasonlók. Mellékhatásként tökéletesen elfelejtettem kiállni magamért, persze ezt jobb lelki kondiban lévő kolléga tökéletesen kihasználta és rám szállt. Fél évbe telt amíg el tudtam fogadni, hogy én ott dolgozom, és nem rettegtem végig minden egyes napomat azzal, hogy egy kalap szart ér amit csinálok, hülye vagyok hozzá és 10000% hogy ki fognak rúgni. Minden nap végére halálosan elfáradtam, annyira igyekeztem egyrészt jól dolgozni, másrészt leplezni hogy folyamatosan harcolok saját magammal. Lassan, nagyon lassan oldódott csak ez a görcs bennem, és mai napig, ha hibázom valamit akkor az első gondolatom az, hogy ki fognak rúgni, és kétségbeesem, és már a gondolattól elveszítem a talajt a lábam alól, azt számolgatom hogy a félretett pénzecskémből mennyi ideig vegetálok el, ha majd munkanélküli leszek, ha kirúgnak, mert én ehhez a munkához kevés vagyok.
És mivel stresszevő vagyok valamint egyedül élek, ezért hazajöttem minden egyes agyonstresszelt nap után és ettem. Sokat és sokfélét, és azon kaptam magam, hogy megfogadom, hogy ma már többet nem eszem, és 5 perc múlva magam se tudom hogyan, de kaja van a kezemben megint. Aznap este hatodszorra. Rémes egy állapot, utáltam magamat érte.
Azt hiszem, ideje elgondolkodni azon, hogy egyáltalán van-e olyan állapot, amiért szeretem magamat….
Szóval diétázok, habár tudom, hogy ezzel akkor sem oldódnak meg a gondok, ha nem adom fel. Nem akarom feladni. Öntudatos akarok lenni, és olyan, aki sziklaszilárd, mert a saját önbizalma és önképe ad egy megingathatatlan tartást. Iszonyúan messze vagyok ettől az állapottól, és nem is tudom, lehetséges-e elérni egyáltalán.
Szerző:
Tényleg úgy hangzol, mint akinek végtelenül negatív az önképe. A kötelező tanács az, hogy ezen terápiában lehet javítani. De nekem az a tapasztalatom, hogy ha megtalálsz egy közeget, ahol jól érzed magad, az önmagában is segít egy kicsit, amennyiben el tudod fogadni, nap mint nap után, hogy nem katasztrófa van, hanem odatartozol és elfogadnak. Huszonévesen annak idején én beszélni is elfelejtettem (ez szó szerint értendő), de amikor egy folyóirat körébe kerültem, ahol szerettek, becsültek, akkor elkezdtem egy kicsit visszakapni valamit az önértékelésemből. Én is hagytam magam időnként pasiktól megtiporni, és az ilyen esetek után is sokat segített, amikor találtam egy társaságot, csak néhány embert, egy munkahelyen, akik szívesen és kedvesen fogadtak.
Drukkolok, hogy sikerüljön!
Szia!
Előrebocsátom, annnnnnyira jó érzéssel tölt el ha jön egy válasz! 🙂 De tényleg, így nem olyan „pusztába kiáltott szó” a blogolás.
Na a lényeg: picológusom szerint nekem legfőképpen társaság kéne. Tutira igaza van csak hát hol akasztok én le egy társaságot?! Nem terem a fán…
Sajnos az én munkahelyemen esélytelen a társaság, olyan az összetétel, emberanyag,hogy ez lehetetlen. Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter…:)
„amennyiben el tudod fogadni, nap mint nap után, hogy nem katasztrófa van” – telitalálat. Picológus előtt pszchiáternél voltam, és azt írta rólam, hogy katasztrofizálok.
Köszi a drukkot! 🙂