Elegem van!!!!
Most már biztos vagyok benne, hogy mindenki tiszta szívéből gyűlöl engem.
A családom és mindenki más is.
Elegem van, hogy nem beszél velem senki, hogy senkivel nem tudok megbeszélni semmit, hogy minden nap pont ugyanúgy telik el… Senkinek nem mondhatom el a véleményem, mert, ha ezt mondom nem jó, ha viszont az akkor üvöltöznek velem!!!!!
Egy borzadalom az egész életem, utálom!
Ezek a hülye gyógyszerek se segitenek semmit, pedig a francba már szedem őket 2009 óta!!!! Nem találok egy normális orvost sem aki foglalkozna velem, csak olyant, aki meghallgat türelmesen aztán ennyi, mindig azt várom, hogy majd az orvos elmondja talán mi miért van, hogy zajlik ez, mit kéne tennem vagy valami útmutatást adni, nem olyan orvosokat akarok akik meghallgatnak csendben aztán fizetek nekik 8-10 ezer forintot+!!!
De úgy érzem egyre rosszabb lesz minden, egyre lejjebb csúszok.
Szerző:
Szia Nemtudomki!
Itt a Búrán – bármi legyen is a diagnózis – a sorstársaknak vannak közös gondjaik. Nem tudom, hol laksz, milyen lehetőségeid vannak orvoskeresésben. Én kisvárosban lakom, egyetlen psychiáter dr. rendel itt és megmondom őszintén, nekem nincs is anyagi forrásom arra, hogy keressek valahol egy másikat. Én ugyanúgy vagyok: néhány mondat a rendelőben, szedje a gyógyszereket, aztán kész. Van itt még egy psychológus, aki pszichoterápiával foglalkozik – még tavaly jártam hozzá, nekem hasznosnak tűnt, sok kérdés tisztázódott bennem, ez mindenképpen eredmény. (kognitív terápia volt) Csakhogy egy idő után időpontegyeztetés végett kerestem telefonon legalább 3-4 alkalommal, de nem hívott vissza (pedig előzőleg ezt mindíg megtette). Most akkor mit tegyek…?…. Hát, ez is befulladt, és én nem tudok erőszakos lenni.
Az is valami, ha az orvos türelmesen meghallgat, hiszen, ha az ember őszintén ki tudja mondani, azt ami igazán bántja, ami fájdalmat (főleg lelki), keserűséget okoz, ez maga után von egy kis megkönnyebülést. Látom, Te is az okokat, a miérteket keresed, és azt is, hogy Te magad hogyan tudnál valamiképpen hozzájárulni ahhoz, hogy a számodra lehetetlen állapot, helyzet javuljon. Nem szégyen, ha segítséget kérsz ehhez. Én majdnem biztos vagyok abban, hogy az orvos javasolni fog egy pszichoterápiát. Persze ezzel szemben is türelmesnek kell lenni – ez hosszadalmas, nem mindíg könnyű, nem mindíg egyszerű, hiszen az állapotod, a kapcsolataid is hosszú idő alatt alakultak ilyenné -tehát nem lehet egy-két hét alatt „rendbejönni”. Ez nem olyan, mint egy vakbélgyulladás: megműtenek, egy kicsit lábadozol, két hét múlva minden visszakerül a régi kerékvágásba.
Most azt mondod „nemtudomki” vagyok, „süllyedek lefelé”, rajtad áll, hogy megállj egy kis időre és tedd fel a kérdéseidet, hogy miben kérsz segítséget. Sajnos, pusztán „önerőből” nemigen lehet kijönni a sűllyesztőből. Idővel majd nem is mondod magadról, hogy „nemtudomki” vagyok.
Sikeres utat, minden jót: Loni2
Szia!
Sajnálom, hogy így érzed, van ez így néha…na jó, sűrűn:)
Én kábé 30 éve csinálom, és csak öt éve tudom, hogy egyáltalán mi bajom van… de azt se dokitól, hanem egy éjszakai ismeretterjesztő műsorból, amit álmatlanul bámultam. Addig akár hová fordultam, max megdobtak valami nyugtatóval, vagy hangulatizélgetővel, de a pszcihiáter ÉS pszcihológus magándokim fél év terápia után azzal küldött haza, hogy nincs nekem semmi bajom, csak szüljek pár gyereket :))))) El se hittem, mikor meghallottam, és még egy nyamvadt gyógyszert sem adott óránként tíz rugóért.
Mikor más nem segített, kénytelen voltam én kifundálni valamit, és sok mindent kipróbáltam.
Nekem a kis dolgok segítenek. A tényleg kicsik, amiknek örülni tudok, amiket élvezni tudok. Jó könyvek, sorozatok, amiket akár egymás után addig bámulok, amíg újra úgy érzem, hogy talán mégis csak van élet ezen a bolygón…Egyszer egy egész évem minden reggelét feldobta a szemközti tűzfalra ránőtt fa leveleinek rezgésének a látványa kávéfőzés közben. Nem tudom, hogy miért, de imádtam nézni, és gyönyörűnek találtam. Mikor kivágták, mert a gyökerei megbontották a falat, jobban sírtam, mint anyám temetésén…
Ezek mind hülyeségek, tudom, de nekem segítenek. Imádok például szép fonalakbók kötni, pedig csak sálat tudok, meg nem is hordom őket, de valamiért élvezem a folyamatot, és olyankor egy kis ideig békességet érzek, pedig eszetlen baromság. Írtam már társkereső oldalom végig rejtett naplót, amit a kutya se háborgatott, hiszen kívülről üresnek tűnt, én meg hol kidühöngtem, hogy kisírtam magam ott. De van egy kedvenc kanapém is, amit jól lehet oldalról rugdosni, mert ott párnázott, és közben hangtalanul üvöltök, mivel emeletesben lakom:))) Ha elég sok ilyen apróságom van egy napra, akkor még az igazán szörnyű dolgokat is elég jól kezelem.
Bocs, lehet ez csak olyan költői kérdés-szerű bejegyzés volt a részedről, én meg írtam egy regényt, és csak felidegesítettelek. Elnézést, ha így van!
Azért szerintem nem veszítessz semmit, ha kifundálod a saját apró örömeidet,
minden jót kívánok hozzá!