Tegnap zeneterápián voltam.
Én ennyire keservesen és hangosan és vigasztalhatatlanul még sosem bőgtem…
Tk. visszhangzott a ház tőlem.
Felváltva vinnyogtam és ordítottam. – a fájdalom egy része tehát kinn van.
Xanax-szal tudtam csak elaludni, és még ma is elég zombi voltam.
Egyetértettünk a terapommal, hogy fontos, hogy a fájdalom kinn legyen, de nem szabad ápolgatni, öntözgetni, növesztgetni…
Az ember eldöntheti, hogy nézegeti és szagolgatja azt a büdös mikuláscsomagot, vagy jól kisírja magát miatta, – egyszer- na jó, kétszer – de aztán behajítja a szemetesbe és vesz magának egy gyönyörűt, olyat, amilyet igazán szeretne.
Embertelen, kimondhatatlan fájdalom látni, hogy anyám egyenes irányt vett a pszichiátriára.
de megértettem hogy attól nem lesz jobb neki, ha én őrlődöm. ez az ő döntése, és a zeneterápiámban el tudtma neki mondani ,hogy megértem, hogy nem mert kijönni a labirintusból, és megértem, hogy inkább ott szeretne ő bent lenni és hogy nem haragszom rá ezért és hogy tiszteletben tartom és nem fogok erőszakoskodni vele.
ennyi.
ÉN nem fogok megzavarodni a fájdalomtól.
pedig hát arról álmondi, hogy én énekelek a színpadon, és ők meg nem tudják hallani, hogy mit énekelek, azért az eléggé fájdalmas. egy üvegfal volt közöttünk. de legalább látták, hogy ott állok és tátogok. és büszkék voltak rám.
és szerettek a maguk módján.
oroszlánokkal is álmomdtam. az igazi, éjjeli álmomban sikerült becsapnom az orra előtt az ajtót az oroszlánnak, és bár a küszöb alatt becsúszott, nagy erőkkel taszigáltam ki onnan. kicsit megrágcsálta a kezemet, de nem fájt és nem erősen. (pont, ahogy anyu rágcsált legutóbb? – már nem fáj… – tudom hogy nála ez a szeretet jele…) – viszont olyan eszméletlen fájás van a bal karomban, a bicepszemben, mintha igazából bírkóztam volna vele…
aztán tegnap a zeneterápiás álmomban visszatért az oroszlán. Mellém feküdt és átölelt. és amikor feltűnt anyám, idegbeteg borzolt hajjal és magában motyogva valamit keresgélve, amit elveszített – az oroszlán magához szorított, és nem engedte, hogy odamenjek anyuhoz.
és a terapom fizikailag is simogatott és majdnemhogy átölelt.
ő értette, hogy ő az oroszlán. – én csak most értem. tegnap magamon kívül votlam a fájdalomtól.
de én mindig jó voltma abbna, hogy képes voltam az eszemre hallgatni, akármennyire is fájt az…
most már értem – nem szabad anyu után mennem. ha én nem akarok becsavarodni.
márpedig ha az ember nekiáll egy bolonddal vitatkozni, abból semmi jó nem sül ki.
most szeretgetem innen messziről. kis erőbedobással. csak hogy érezze, ohgy azért van neki még egy lánya, aki gondol rá és drukkol neki innen, hogy minden sikerüljön, amit ő szegényem akar. (most éppen azt, hogy a végstádiumban levő rákos apámat „megmentse” – futkos fűhöz fához… – és ez tk. lefogalja és jó mindenkinek… – neki is, mert hasznosnak érzi magát, és az apámnak is, aki érzi, hogy szeretve van… )
napi egy sms-től nem fogok megbolondulni, de érdemben nem avatkozom a dolgokba…
most kezdek néha arra gondolni, ogy mindenkinek van talán egy karmája.
és abba nagoyn beleszólni nem lehet.
tk. vallásos fordulatot vesz most a gondolkodásom. …
el kell tudnom engedni őket. annyira fáj, hogy azt nem tudom elmondani.
de arra gondolok, hogy majd Isten vigyáz rájuk. És hogy a Mennyországban Isten várja őket, és Isten mindenkit egyformán szeret. És ott már jó lesz nekik, és megszabadulnak a földi gyötrelmeiktől…
és érzem, hogy igen, feldolgoztam egy csomó traumát, kés vagyok, hogfy menjek tovább az utamon…
most van szükségem ismét munkára, barátokra, jó élményekre.
hogy meg tudjak itt maradni és erősödni tudjak és a családomra vigyázni tudjak.. a férjemre, a kisfiamra…
hogy állni tudjak egyenesen a forgószélben és engme ne sodorjon el ez az orkán…
megértettem, hogy ez mindenkinek jó. nem szabad belefolynom. távoltartom magam.
már múlik a fájdalom.
már keresem a szakmai kapaszkodókat is.
már araszolgatok tovább a vállalkozásomban, már konferenciát szervezek – már élek újra…
senkit nem lehet megmenteni akarata ellenére. most megértem végre.
de szeretni lehet, olyannak, amilyen. még bolondnak is.
elfogadom, hogy az ő világa más, mint az enyém. végül is ez nem olyan nagy tragédia. csak nem szabad elfelejtenem, hogy nem tudunk egymással szót érteni. hogy a szavak a számára mást jelentenek, mint az én számomra… nem szabad elvárnom tőle, hogy megértsen engem. és nem szabad haragudnom rá, hogy kifordítja, eltorzítja, megmásítja a szavaimat.
csak így tudja elviselni az életet.
és nem is igaz, ohgy nme tudom elérni őt. el tudom. ha nem is szavakkal, de szavak nélkül.
egy képeslappal. egy fényképpel. egy sms-sel.
most már mi a szavakon túl vagyunk azt hiszem….
Szerző:
jól értettem, már nem fogsz vagy már nem jársz terápiára?
annyira irigyellek, hogy melletted áll egy szakember. 🙁 én még keresem a megfelelőt.
Szia, rotebeete!
de jó, hogy itt vagy.
örülök neked nagyon…
Tehát a kérdésedre a válaszom – volt már kb. 15 ülésünk a zeneterapommal.
Tavaly januárban kezdtük a közös munkát, rendszeresen kéthetente jártam hozzá, a páros heteken.
A nyári szünet után pedig verbális terápiát is kezdtem, a páratlan heteken, egy remek tranzakció-analitikus tanárral.
Most mindkét terapommal szünetet szeretnék tartani.
Tehát a következő ülések már záróülések. Összefoglalunk, visszatekintünk, megveregetjük a vállamat, és elengedjük egymás kezét egy rövidebb-hosszabb időre.
Mindkettőjükkel hihetetlen jó volt a közös munka, elképesztően sokat tanultam és fejlődtem és erősödtem – és tudom, hogy bármikor számíthatnék rájuk, ha kellene még segítség…
De egyáltalán nem biztos, hogy rájuk lesz szükségem a továbbiakban…
Lehet, ohgy inkább egy klasszikus karrier-tanácsadás kell nekem.
Vagy olyan praktikus dolgok, mint még egy felsőszintű norvég nyelvvizsga, és egy angol tanfolyam is…
bizony, mindkettő rámférne.
és hozzáteszem mindehhez még azt is, hogy a stylist csajos bevásárlás is elképesztően sokat lendített az önértékelésemen, és az identitás-tudatom csiszolgatásán.
Most már nem vásárolok magamnak M és L-es darabokat, hanem tudom, hogy S a méretem, és kidobáltam a fekete és szürke kedvenceimet is vérző szívvel, viszont vannak most sötétkék és piros és lila és barna és bézs színeim…
KÉpzeld, tegnap bementem egy itteni használtruha boltba, és vettem magamnak két ITTHONI MELEG KÉNYELMES ÉS CSINOS CUCCOT!!!
egy hosszú közepes-barna maxi gyapjúszoknyát, és egy sötétkék poncsót, aminek az alján nagyon szép minta van, kiemeli teljesen a szememet.
itthon sme akarok többé szakadt melegítőben járni, nem megfelelő színekben, amik elcsúnyítanak és öregítenek.
és folyamatosan lomtalanítom a nem megfelelő cuccokat most már…
és fodrászt is taáltam, akiben bízom, és a hajam fénye is visszajött valami megfelelő balzsamtól…
és a szemöldökömet is kiszedettem vékonyabbra, mert már öregszem és kellett egy kis finomítás a vonásaimnak, a tekintetemnek…
vigyázok magamra.
és most jógára is be fogok valahova íratkozni, mert kb. ősz óta nem csinálok abszolúte semmit…. és ez nem jó.
ölelés
vigyázz magadra, remélem, megtalálod a megfelelő szakembert.
Anélkül nem megy, ez egészen biztos sajnos.
De ha megvan, aki melletted álljon, akkor minden, minden lehetséges, amiről csak a legmerészebb álmodban álmodtál!
az ember ráérez egy spirituális fejlődésre. arra, hogy mindig lehet jobb. hogy mindig lehet régi sémákat újakra felváltani és még az újakat is még újabbakra…
fantasztikus érzés.
közben sok fájdalom van, de megéri.
drukkolok!!
Szia! 🙂
Na, ilyenekre van nekem szükségem, élő példákra, akik hisznek a terápia, az önismeret és a spiritualitás erejében!
Volt egy terapom, de ő inkább anyáskodott felettem, amire egyébként nagy szükségem is volt, de emiatt borzasztóan kötődök hozzá, és még fogok is egy jó darabig, úgy érzem.
Tegnap jártam egy pszichiáternél, hogy felmérje az állapotom, tanácsot adjon. Elmondtam a problémáimat, a testi szomatikus részét is, és ellentmondásosnak tartott. Szörnyen belém gázolt, szerinte egy 12 éves kiskamasz szintjén vagyok, és nem óhajt gyereket pátyolgatni vagy támogatni, szóval szedjem össze magam, és legyek felnőtt. Mire elkezdtem volna bizonygatni, hogy felnőtt vagyok (20 éves vagyok, miért ne lennék az?), gyerekekre is szoktam vigyázni, dolgozom, stb, kinevetett és rám mutatott: „Nézzen magára, össze van kuporodva, be van gubózva, lesüti a szemét, minden 20. percben néz csak fel, kerüli a szemkontaktust… nem szokott azoknak a szemébe nézni, akivel beszél? Tördeli a kis kezét, alkalomadtán tapsikol (zavaromban csináltam, észre se vettem), faggatnom kell, hogy válaszoljon, azért jött ide, mert ide küldték, hogy majd én tanácsot adok… lefogadom, hogy semmi felelősségtudat nincs magában, még azt is el tudom képzelni, hogy a gyerekek szeme láttára vagdossa magát! Agórafóbiás barátnője van, hát ez remek, kiegészítik egymást!!! És még szerelmes is a terapeutájába! Hát mégis minek nevezné magát, ha nem gyereknek?!„
Na, hát tegnap elég keményen belémgázolt ez a nő. És ráadásul magánrendelésre mentem, nem körzetishez… Nem volt kedvem megcáfolni azt, amit mondott, feleslegesnek éreztem. Bármit is mondtam, süket fülekre talált. Én elmondtam a problémámat, de tanácsot nem volt hajlandó adni.
Az meg, hogyha valóban ilyen problémám van, mint identitászavar, vagy hogy nevezzem, akkor ezen kellene segíteni, nem? Akkor ebben kellen támogatni, de nem hiszem, hogy helyes volt hozzám vágnia, hogy legyek felnőtt, szedjem össze magam… Elképesztő.
Azt el tudom képzelni, milyen jó lehet karcsúbbnak lenni! Én tavaly egy hó leforgása alatt fogytam 15 kilót… persze nem szándékosan, csak a sok stressz, stb… És most nagyon jól érzem magam a bőrömben, kifejezetten ideális a súlyom, megnéznek az utcán, ami azért jó, mert legalább kezdem nőiesnek érezni magam, nem pedig gyerekinek…
Várom a következő bejegyzésedet majd, öröm olvasni téged! 🙂
Jesszus máriám!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
hát nem hiszem el, hogy ilyen terapok vannak!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ne add fel!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ha akarod ,megadom az én volt terapom elérhetőségét, ő felmér és elirányít valakihez. Ő már nem vállal új betegeket.
szólj, ha akarod.
felháborító!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ez a f. is csak könyvből tanulta a pszichológiát.
ne is törődj vele – majd ha megtapasztalod, milyen az, egy igazi terap, aki nem anyáskodik feletted, hanem hagy felnőni – és el is enged – akkor majd tudni fogod ezeket a korábbi élményeket hova tenni.
ne add fel.
drukkolok.
és ha akarod, segítek, amennyire tőlem telik.
üdv
a
Nem, még nem a terapom. Csak tegnap voltam nála először. Megvitattam a pszichológussal, akihez jártam átmenetileg, hogy szerinte szándékosan volt provokáló a pszichiáter, azt akarta elérni, hogy kiakadjak, álljak ki magamért… Ez a pszichológus mellesleg egy elképesztően jószívű ember, ő azt mondta nekem, hogy nem érzi magát kompetensnek, mint segítő, de a barátságát felajánlja, ha elfogadom… A volt terapomat is a régi önmagára emlékeztettem, és ugyanez történik most is… Nos, ez a pszichológus azt mondta, hogy ő ugyanebben a helyzetben volt 20 évvel ezelőtt, neki is ez a konfrontatív, provokáló, durva módszer segített… Mert a felkaroló segítés szerinte nem lenne hatékony, a problémáimon ugyanis ez nem tud segíteni, csak tengek ebben a létben, ami nem jó… Ő továbbra is arra bíztat, hogy menjek el ehhez a pszichiáterhez… de úristen, így hogyan? Hogyan merjek újra odaállni, ha ilyen lekezelő? 🙁
Én nem vagyok ennek a módszernek a híre.
Én is átéltem egyszer egy kurzuson.
én totál kiakadtam tőle és kiléptem a csoportból.
pedig akkor már nem voltam kezdő.
nézd, van akinek ez bejön. nekem sosem jött be és sosem állnék szóba egy ilyen provokatív terappal.
első ülésen? viccelsz?
semmit nem tud rólad! Hogy merészel?
idióta szerintem…. még ha jószívű is…
neked egy borderline szakember kell. szerintem. ez egy külön műfaj.
ő speciálisan borderline-osokkal foglalkozik.
hát, te döntesz.
de a bordiknál alapvető probléma a kötődés és a bizalom.
Ha nincs bizalmad iránta, hogy fogsz terápiába járni hozzá?
Szerintem még nem vagy ott, hogy kiállj magadért. Még nem tudod, hogy azt hogy kell csinálni.
Ha velem csinálja ezt – akkor én kb. a következőt felelem neki:
elnézést, eltévesztettem az ajtószámot. viszontlátásra, maga felfújt hólyag.
de persze, hangsúlyozom, te döntesz.
és lehet ,ohgy nagyszerű terap.
ez egyéni ízlés kérdése.
nekem nem jön be.
egy bordi, 20 évesen – anyám, ez bordi szakértő???
egy bordi 20 évesen szerintem az utcán csúszik a taknáyban nyálában…
vagy tévedek?
én 48 vagyok már és kb. 10 éve kezdtem először életemben értékelni magamat…
nem hiszem, hogy rögtön megállapította, hogy borderline vagyok. inkább csak egyfajta életkori sajátosságként tekintenek rám, amiért még nem fejlett a személyiségem…
Jaj, drága, nehogy félreértsd…
ha te nem vagy olyan nagyon rossz állapotban, akkor annak én nagyon naogyn örülök!!
én csak azt akartam mondani a magam sajátos módján, hogy egy bordit alapjaiban törtek össze – és az eszméletlen munka, hogy azt a személyiséget közös mukával újraépítse az ember – és az még hosszú évek múlva sem biztos, hogy keményen terhelhető.
ez az én kis szerény véleményem.
én még most is tudok úgy zokogni egy mh-i értekezleten, mitn egy óvodás, ha véletlenül valami nem úgy megy, ahogy szeretném…
stop walking on egg-shells.
ilyet is láttam már.
egy bordi nagyon törékeny. és talán egész életében is az lesz.
20 évesen én semmiképpen nem terhelnék egy bordit az első találkozáson.
de én nem vagyok szakember persze.
figyu, ha ő bordi szakértő, akkor neki nem kell tudnia valakiről, hogy az bordi vagy nem, akkor neki be kellene lenni építve, hogy vigyáz a pácienseire.
Van egy két hülye is a pályán, aki ezt nem veszi figyelembe.
Én pl. megfordultam olyan mh.-i pszichonál, akinél úgy kezdtem ,hogy bordi voltam.
de most már jól vagyok.
erre elkezdett terhelni, én meg két hét múlva olyan biciklibalesetet csináltam ,hogy két hétig bőgtem utána. (elvágtam a micsodámat, mert ráestem. testileg lelkileg törtem össze magam ebben a balesetben)
meg is mondtam neki egy adandó alkalommal, hogy azért az a terhelés egy kicist korai volt. és hogy acting out nagoyn gyakori a bordiknál.
erre kis hülyém még azzal jött, ohgy de áht nem volt nyilvánvaló, hogy bordi vagyok.
anyám.
jól van na, kihevertem, ő egy kezdő, most már nem hozzá járok.
nem akaorm újra összetörni amgam.
puszi, vigyázz magadra.
te döntesz, hallgass a szívedre.
most megyek. férjezni, csaldozni.
puszi
–
–