Régen nagyon szerettem játszani ezzel a videójátékkal, bár sosem voltam túl nagy motor rajongó, nem is állt közel hozzám a gépek hangos robogása, inkább irtóztam tőle, tipikus rózsaszín barbie-s kislány voltam (sosem volt fiú babám, amikor meg végre kaptam egyet, eléggé irtóztam tőle, így többnyire csak a sarokból nézte a lányok tevékenykedését), de ez valamiért mégis lekötött. Egyszerű, 2D-s, primitív grafikájú, könnyen elsajátítható játékelvekkel. Az állandó gravitációtól elnehezülő, sokszor zuhanó motor ide-oda szökkent a kacskaringós, ravaszdi, váratlan új színterű és akadályú pályákon, kerekei rugalmas szalagszerűen nyújtóztak el a váztól, aztán csattantak, ahogyan a befőttes gumi most a csuklómon. Almákat kellett gyűjtögetnem, ha megvolt mind, egy kamillához (gyógynövény/női név) vezetett végső utam, majd hirtelen képszakadás, és új terepen találtam magam. Ismeretlen programozók ismeretlen országokból. Én pedig órákat dobva ki az ablakon rá voltam függve, ha befejeztem a 42 szintet, elölről kezdtem, javítani akartam az időn, egyre rövidebbé téve azt. Órákat szántam az idő rövidítésére, most meg rövideket szánok az órák hosszabbítására, lengéscsillapításra. Akarom mondani, szánnék, ha a Lamotrigin nem fogná a kezem, ami nagy bánatomra kamillámmá lett, elrabolva tőlem az összes almát és az összes női nevet. Bűnbaknak használlak, valójában én magam távolítok el mindenkit, már előtted is féreg lógott az összes édesen pirosló csábítóvarázsúból, hiába kentem szét sokat zsírkrétaszerűen az ajkakon, csalódottan kellett otthon vagy már a mosdóban letörölnöm mindig. Itt van… Újra másokra kenem. Engem lakik valamiféle féreg. Kifúródik az oldalamból, nem láthatom, de ha csak egy pillanatra is elfordulok, ijesztően vicsorít az összes almára. Elkenődöm másokon. Mások kennek el. Mi volt előbb, a záp vagy a tojás?
Szerző:
