Úgy terveztem, hogy egy tudatosan szerkesztett bejegyzéssel fogok indítani, de mivel ez ellentmond mind a blog műfajának, mind az én egyéniségemnek, mely nem képes két hétnél, vagy inkább két másodpercnél tovább megmaradni egy életcélnél, inkább maradok az ömlő szövegnél.
Az, aki csak most ismer, kérdezheti, hogy egyáltalán mit keresek én a burán. Semmi bajom semmi tünetem. Kilépek a házból, telejsítem a feladatokat, dolgozom, barátom van, nincs szuicid gondolatom, nincsenek tévképzeteim, rendesen eszek, emberekkel kommunikálok, a gondolkodási sémáim nem alapból negatív szinezetűek és még sorolhatnám.
Ami a burához köt, az csak a múltam. Nem hiszek az orvosi szlengben, de lefed, ha azt mondom, hogy voltam depressziós, szociális fóbiás, szorongásos, anorexiás, borderline és egyszer még, egy elírás folytán, aszociális személyiségzavarral, vagy valami ilyesmi, is bélyegeztek.
Nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik is igaz lenne rám.
Nem hiszem, hogy egy két három szó lefedhetne egy embert. Nem hiszek a változhatatlan identitásban sem. Változás van.
Nem hiszek az „én ilyen vagyok” kijelentésekben. más is lehetek.
Egy időben abban sem hittem, hogy bármit hiszek, pláne nem hogy bármit tudok vagy netalán akarok.
Egy időben az énben sem hittem, aztán elfogadtam mint „grammatikai szükségszerűséget”.
Szóval térjünk vissza arra, hogy akkor miért is írok ide. Talán két ok miatt. Egyrészt talán egy önsegítő csoportban előnyös látni azt, hogy milyen kijutni a gödörből. hogy egyáltalán van ilyen.
Másrészt meg azért, mert a változást feldolgozni sem könnyű, és talán így közelebb jutok az önmegértéshez. ha van ilyen. bár nem feltétlenül vagyok benne biztos, hogy van értelme.
Szerző:
