Ma annyira haluztam egész délelőtt, hogy nem bírtam bemenni a m.helyre.
Talán jobb is, hogy nem út közben jött rám.
Mindennek mellényúltam, mindent elejtettem, úgy remegett a kezem, mint egy alkeszé.
De a legrosszabb az volt, ahogy a padló hullámzott.
Majdnem elestem.
Kőkeményen ment a „játék”.
Ültem, néztem ki a fejemből, és azon gondolkodtam, hogy valahogy meg kéne indulni valamerre.
Csak hát hullámzó parkettán kicsit nehéz.
Úgyhogy ültem tovább, mint egy sóbálvány, és rá kellett jönnöm, hogy én innen egy darabig nem fogok felállni.
Tudtam, hogy anyám nincs bent, de féltem, mi lesz ha megtudja, hogy „lógtam”.
Aztán kipattant az isteni szikra.
Felhívtam Mariannt, és azt hazudtam, hogy fáj a fülem, és orvoshoz mentem.
Ez most pont jól jött ki, ugyanis tegnap szereztem egy jó pontot nála, elvittem a macskáját az állatorvoshoz.
Ő nem is tud erről az egész haluzás dologról.
Aztán valahogy összekapartam magam annyira, hogy elmásszak a boltba.
Nem volt itthon semmi kaja, muszáj volt elmennem.
Hát ilyen „vidáman” telt a mai napom 🙁
Baromság ez az egész.
Nem akarom, hogy bántson, de mindig sz*r érzés.
Amikor benne vagyok, akkor nincsenek érzéseim, és gondolataim, de ha vége, mindig elfog a szomorúság, hogy már megint, és ennyire durván 🙁
Egyszemélyes poklomban élek.
Szerző:
szomorúan olvastam.