Kezdem úgy érezni, hogy más kiút nincsen. Sajnos nem tehetem meg. És nagyon nehéz ezzel a tudattal élni.
Mindenkinek jobb lenne így, főleg nekem. Arról nem is beszélve, hogy a belső szerveimet megkaphatnák a rászorulók, olyan emberek, akiknek még van remények és nem csak „anyuci” szereti őket, hanem esetleg van párjuk, gyerekük, barátaik.
Mivel nem tehetem meg, ezért nem is nagyon akarok róla nyavalyogni. De már kezd ez az egész olyan lenni, mint a gyermeknevelés. Ha a szülő nem engedheti meg hogy megvegyen egy játékot a gyerekének, és a gyerek hisztizik, és nem sikerül vele megértetni, akkor a szülő ráordít. Közben lehet hogy neki sem esik jól ez az egész szituáció. A gyerek sírva fakad, de idővel megnyugszik és tán megérti, hogy nem telik arra a játékra.
Ugyanilyen gyereknek látom én a szüleimet. Nem tudom mit csináljak. Nem tartom teljesen kizártnak, hogy megtegyem, de még mindig kevés rá az esélye.
Szerző:
Szerintem nincs az a probléma amit nem lehet megoldani és ami miatt érdemes lenne eldobni az ÉLETED. Tudom milyen érzés fiatalon társ nélkül élni sokáig nekem sem volt barátom és a párom is későn tudott csak kapcsolatot kialakítani, de tudod a zsák előbb -utóbb megtalálja a foltját, ahogy velünk is történt! Ha érdekel írok neked erről végül hogyan jöttünk össze, szerintem sokat segítene Neked is 😉 Addig is kitartás!
Én már nagyon szeretném megtalálni azt a foltot. 🙂
Köszi, szívesen venném a történetet, de nem hinném, hogy bármiben is segítene.
Már egy rakás visszautasítást kaptam (ahol a rakás kifejezés még kevés is lenne rá…), nem hiszek már a csodákban.
Tehát az ha valakinek nincs párja és nem is próbálkozik, teljesen más, mintha valakinek nincs párja, de próbálkozik, és folyamatosan csak visszautasításokat kap.
És szerintem nem mindenkinek van foltja, a lyukas zsákból meg kiesik minden, nem érdemes használni 🙂