Munka
Ez az egyetlen dolog, ami szuper. Elő akartak léptetni, de megfúrtam (ameddig nincs saját cégem nem leszek senkinek sem a felettese). Sokan elmentek és az újak vagy bénák, vagy nem kaptak megfelelő betanítást a távozóktól, ami nélkül esélyük sincs jól teljesíteni még az ügyeseknek sem. Mennybe mentem azzal, hogy jeleztem a vezetőségnek, hogy kinek mi nem megy és hogy kéne valaki, aki tud nekik segíteni mielőtt baj lesz. Nagyon védtem az újakat, amiben tudtam segítettem, amiben nem, abban meg szóltam, hogy kerítsenek valakit aki ismeri a folyamatot és meg tudja mutatni nekik. Gusztustalan önfényezés, de büszke vagyok arra, hogy sikerült úgy megoldani az újak szerencsétlenkedését, hogy senkire sem kellett semmi rosszat mondanom („nagyon okosak és lelkesek és szuper a hozzáállásuk, de nagyon kevés idejük volt betanulni”). Amikor nyomatták az előléptetést őszintén megmondtam, hogy most rögtön nem mondok fel, de amint hazaérek elkezdek más munkát nézni. Az lett az eredmény, hogy maradhatok a mostani pozimban, kicsivel többet kapok és nagyobb részt vállalok a folyamatszervezésben. Tökéletes.
Pasik
Hozom a szokásos formámat, álompasiért sírok és a létező legnagyobb titokban egyre jobban kezdek beleesni az egyik főnökömbe. Természetesen nős és a legyet is röptében típus, ami pont az esetem. Ebből nem lesz semmi mély és veszélyes, de legalább leköt és nem csak a nyomorult dolgaimon kattogok.
Nyomor
Elmondhatatlanul idegesít mindenki, akit nem tartok sokkal okosabbnak magamnál. A zseniket leszámítva mindenkit kerülök. Többször volt már ilyen időszakom, amikor leépítettem az embereket magam körül, mert jobban éreztem magam egyedül, mint a piócákkal. Aztán persze mindig eljött az a pillanat, amikor addig szelektáltam, amíg végül alig maradt társaságom és vissza kellett könyörögnöm magam olyanokhoz, akiket én ráztam le. Meglesz a böjtje annak amit most csinálok, de mégsem bírom megállni. Annyira vagyok képes, hogy nem mondom meg nekik, hogy mennyire haragszom rájuk, csak nem érek rá.
Utálom azokat, akikkel öribarik vagyunk, amíg fel nem szednek valakit. Előtte hallgathatom hajnalban a zokogásukat, és kaparhatom össze őket minősíthetetlen állapotokban, utána meg válaszolni sem érnek rá, mert mennek tescozni a párjukkal. Én nem terrorizálok senkit szuicid hisztikkel, pedig vannak nagyon rossz napjaim amikor próbálok (jóval ízlésesebb módon) segítséget kérni, de valahogy sosem érnek rá. És még én vagyok a rossz, amikor utána felhívnak, hogy dobták őket és a háztetőn ülnek amiért nem győzködöm őket, hogy értékesek és ne csináljanak butaságot. A legtisztább lelkiismerettel közlöm velük, hogy sajnálom, de most én nem érek rá. Őszintén fáj, hogy sosem látják be, hogy mennyire megérdemlik a közönyük viszonzását.
Utálom azokat, akik féltékenyek rám. Akik szerint nekem igazságtalanul több vagy jobb jutott valamiből és ezért adósuk vagyok. Akik valami vidéki főiskolát valahogy végigbukdácsoltak és én miért nem tolom be őket a munkahelyemre. Akik képtelenek belátni, hogy az orrvérzésig matekozás, brutális továbbképzések, szabadidőben önköltséges excel tréningek (amikor még szinte a teljes fizetésem ráment), ranglétra végigszívása, rengeteg sírás (amit nem hallgattak meg mert volt jobb dolguk) és nagyon fájóan elvesztett játszmák miatt tartok náluk előrébb és nem csak a vakszerencse miatt. Ők bizony okosak, ha jelzik, hogy mlm ügynökből közgazdászok lennének, akkor én intézkedjek, hogy nálunk kezdjék a karrierjüket lehetőleg államtitkári fizetéssel. Őszintén szólva a kedvenc hajléktalanomat sokkal jobban szeretem náluk, akinek néha veszek egy üveg bort és bármikor kiönthetem neki a szívem.
Szerző:
jó írás, írj még többet
Ezzel én is így voltam sokszor. Ma már senkivel nem beszélek…
Akikkel próbálkozom azokkal is meghal a dolog…