EGYEDÜL HAGYTÁL

Egyedül hagytál mostanában többször is a lakásban, gyerekekkel, vagy gyerekek nélkül – nem ugyanaz, tudom, amikor a gyerekek is itt vannak, akkor rám hárul a gyerekezéssel járó összes teher is, és nem tudok magamban lenni, csak késő este,- pedig tudod, hogy nem vagyok jól régóta, de mostanában még annyira sem, mint előtte. Tudod, hogy szuicid gondolataim vannak. Neked ez most így kényelmesebb, hogy itt hagysz. Volt idő, amikor nagyon kiálltál mellettem, amikor mindent megtettél volna, hogy jobban érezzem magam, de ez az idő elmúlt, belefáradtál. És láthatóan te sem vagy jól. A te gondjaiddal ki törődik ? De amikor egyedül hagysz, csak mélyül az árok, már egy ideje tudjuk, hogy betemethetetlen, de mégis reménykedünk valamiben, vagy csak nem merünk dönteni, és a másikra hárítjuk a döntés felelősségét. Te már többször kijelentetted, hogy döntsek én. Egyedül hagysz a döntésben is.

Egyedül hagytál akkor is sokszor, amikor elvileg itthon voltál, láthattad a testi, lelki gyötrelmeimet, mégsem öleltél meg, mégsem kérdezted meg, mi a baj, vagy ha igen, abban nem volt köszönet. Pár mondat után veszekedés, vádaskodás van, vagy lecseszel, hogy miért nem tudom már összeszedni magam, miért nem teszek magamért semmit ? Ilyenkor is egyedül hagysz a gyerekezéssel, én fürdetek, én öltöztetek, én etetetek, én vígasztalok, én szórakoztatom az unatkozó gyereket, én fektetem le őket. Illetve én sem, vagy nem olyan szívvel, ahogy kéne, közben puffogva szedem össze a játékokat, és igen, éreztetem veled, hogy váradt vagyok, ki vagyok borulva, segítségre lenne szükségem. Ez így a gyerekeknek sem jó. És tudod, ezek a gyerekek a te gyerekeid is, és amikor látod, hogy kivagyok, akkor átvehetnéd ezeket a feladatokat. (Tudom, mi erre a válasz, hogy te sokszor csinálod, pedig tíz órákat dolgozol, én meg folyton csak kérek-kérek, sőt követelek. És nem érted, hogy miért nem bírom.)

Egyedül hagytál nehézségeimben. Abban hogy megtaláljam a helyem itt külföldön, hogy barátokat találjak, munkát, hivatást. Nagyon hamar úgy gondoltad, hogy megállok a magam lábán, aztán azóta csak panaszkodsz, hogy mégsem. Miért nem tanultam meg 8 év alatt rendesen a nyelvet ? (Ez jogos kérdés. Bár sokak szerint már jobban beszélek, mint amennyire én gondolom.) Barátokat is egyedül találtam, jöttek-mentek itt élő magyar emberek, ha épp nincs, újakat kell keresni, a helyiekkel egyszerűen nem tudok kapcsolatot teremteni. Aztán a depresszió sem segít az ismerkedésben. Aki folyton negatív, azt inkább elkerülik az emberek. Én a te barátaiddal nem igazán találtam meg a hangot, te sem tettél meg ezért mindent, észre sem vetted, hányszor üldögéltem egyedül a házibulikban, amíg te nagy lelkesen cigiztél kint a haverjaiddal az erkélyen. Nem tudom, te is így érzed magad Magyarországon ? Én azt figyeltem meg, hogy otthon mindig van valaki, aki próbál veled angolul beszélgetni. Akárcsak a családomban. A tiédben viszont külön szólnom kellett, hogy rossz, amikor rendszeresen félbevágják a mondatomat, amikor témát váltanak, mire végigmondanám amit szeretnék. Így kell nekem családi összejöveteleken, karácsonyokon ülnöm és azt hallgatnom, hogy x y rokonnak milyen jó élete van. Nem akarod látni, amikor rosszul vagyok társaságban, illetve talán látod, de kifejezetten idegesít. Már megint én vagyok az, aki elcseszi a hangulatot. És téged már látványosan fárasztanak a magyar programok. Nekem ez az identitásom !

Egyedül hagytál a munkakeresésben is. Te nem tudod, én mit dolgozhatnék, mihez kezdhetnék, találjam ki, nézzek utána. Tulajdonképpen mindent magamnak találtam meg itt, aztán még meg is ideologizáltad, hogy legalább bebizonyíthatom, hogy egyedül is megy. Külön könyörögni kell azért, hogy átnézd a motivációs leveleket, van-e benne nyelvhelyességi hiba. Inkább géppel ellenőriztetem le, aztán elküldöm, olyan amilyen. Tudod már egy ideje, hogy a mostani munkám kiborító, de magamra hagytál ebben is, majd én megoldom, a konfliktusokért engem hibáztatsz, nagyon nehezen mondtad ki azt, hogy hagyjam ott a munkát, maradjak otthon, – hisz kisgyerekeink vannak, Magyarországon még tartana a gyesem, fáraszt a gyerekezés és a munka is együtt,- nem szereted, amikor nem dolgozom, félsz attól, hogy elköltöm a pénzed. Ezt így nem mondod ki, de érzem. (Illetve szerinted amikor nem dolgozom, akkor otthon netezek és táplálom a szorogásaimat meg a depressziómat.) Amikor balhé van közöttünk, hirtelen minden a te tulajdonod lesz, a lakás is, amiben élünk, és ami elvileg az otthonom, csak időnként dobsz ki hirtelen felindulásból, aztán kivárom, hogy pár nap alatt elmúljon. És nem merlek otthagyni, mint ahogy nem merem otthagyni a munkát sem, félek a pénzügyi kiszolgáltatottságtól, attól, hogy nem lesz pénzem, és te akkor adsz csak, ha olyan kedved van, alkudozni kell. A társadalombiztosításom is rajtad múlik, egyedül hagytál azzal is. Nehezen felejtem el, amikor egyszer nem kerestem annyit, hogy fedezve legyek, és neked kellett volna a neved alá venned engem, egy évig nem voltál képes a papírt elintézni. Nem tudtam orvosi vizsgálatra menni, pedig közben el is vetéltem egyszer. Azzal is egyedül voltam, mindkét vetéléssel, lelkileg legalábbis, a másodiknál már szinte fellélegeztél. És én vagyok a gyerekeid anyja.

Egyedül hagytál sokszor az elintézendő papírokkal. Tudom, idegesítően bonyolult a francia adminisztráció, neked se időd, se energiád rá, de nekem még megértési gondjaim is vannak, meg frusztrációim, önbizalomhiányom, néha a telefont felvenni is igen nehéz. És ha én nem csinálom meg, akkor gyakran hónapokig nincs megcsinálva.

Egyedül hagytál félelmeimben. A terrortámadás utáni sokkokban. Tavaly nyáron, a nizzai után szinte ordítottál velem, hogy ne rinyáljak már, nem tehetik tönkre a családi életünket mindenféle nagyszakállas elmebetegek. Értem, te így küzdesz meg ezzel, de én meg máshogy. És másfél éve hiába kérem, hogy nem szeretnék hírekre ébredni reggel, állítsd át a rádiót másra, vagy legyen egy sima vekkered. Lehet, hogy az egész napomat tönkreteszi egy mondat, amit nem kellett volna reggel, félálomban meghallanom. Kényszeres vagyok, és te tudod ezt, de ennyit nem tudsz engedni az elveidből. Szerinted én menekülök a valóság elől. 2015 novemberében, a párizsi támadás után, kilencedik hónapos terhesen maradtam itthon az akkor 4 éves nagyfiúnkkal, mert neked azon a hétvégén halaszthatatlan haverlátogatásod volt. Én meg alig bírtam lemenni a parkba, pedig a fiúnknak erre volt szüksége, én viszont rosszul voltam emberek között. De én nem szivesen mondom, hogy ne menj, ne találkozz a barátaiddal, nem akarok házisárkány lenni, csak ritkán mondom, de akkor is megjegyzed utána, hogy te ÉRTEM itthon maradtál.

Egyedül hagytál a szüléseknél is, én legalábbis így érzem, bár ott voltál, de untad, kimentél cigizni, nem értettél velem egyet, nem nekem, hanem az orvosoknak hittél, nem tudtam olyan szépen, átélve szülni, ahogy szerettem volna. A második gyerekünk születésénél a szülésznő mentette meg a helyzetet, te annyira nem voltál lelkileg velem, hogy legszivesebben hazaküldtelek volna. Egyedül hagytál a szoptatási vágyammal is, itt nem annyira divat szoptatni, normális a tápszerezés, te is a legkisebb akadálynál már lebeszéltél volna. Éjszaka nem szeretted, ha felkelek a kisbabához, neked aludnod kell. Méghozzá teljes sötétségben, amiben én nem is látok, csak botorkálok babával a kezemben. És félek, hogy felébresztelek, mert abból mindig balhé van. Nem voltál velem lelkileg, amikor szerettem volna még megmenteni a tejemet, hogy ne olyan rövid ideig szoptassak.

Egyedül hagytál orvosokkal, pszichiáterekkel, védőnőkkel, szociális szakemberekkel vívott csatámban, jóval többször, mint gondolod, aztán amikor borult a bili, te is érintve lettél, ezért neheztelsz rám. (Akik a gyámügynek szóltak, benned sem bíztak meg, azt látták, hogy ignorálod a helyzetet.) Én meg ritkán mertem beszélni az agressziódról, egyrészt szégyeltem, árulónak gondoltam magam ,- hisz te amúgy egy rendes, nyugodt ember vagy, csak az én agybajom és őrjöngésem hozza ki belőled az agressziót,- másrészt amikor végül mégis megtettem, hogy beszéltem róla, riasztó következményei lettek (gyámügyes fejelentés, kényszer-beszállítás). Nincsenek tehát összetört üvegek, poharak, gyerekjátékok, vagy ha van, az csak a véletlen műve. Ordítani sem szoktál a családoddal, amikor hirtelen felébresztenek, vagy amikor nem úgy oldanék meg valamit, ahogy szerinted kéne. Tudtad, hogy a gyógyszert nem szeretem, nem is igazán segített, az egyiktől csúnyán elhíztam, de szerinted az orvosra kell hallgatni, amit én érzek, gondolok az nem érdekes, illetve hát én vagyok a beteg. És ez a betegség téged már régóta idegesít.

Egyedül hagytál a szexben is. Nekem nem jó, igazából sosem volt, de eleinte még lelkes voltál, és próbáltál odafigyelni. Aztán már mindegy lett az is. Tudod, hol vannak az érzékeny pontjaim, de nem érdekel. Csak akkor, ha rá akarsz venni valamire. Ott maradok orgazmus nélkül, gyakran csók, ölelés nélkül, gyors kötelességteljesítés, vagy erőltetése olyasminek, amit én nem szeretnék. Alkudozás. Nekem akkor lehet jó, ha megcsinálom azt, amit nem szeretnék. De egyébként akkor sem jó. Főleg lelkileg nem, összetör a hozzáállásod, mintha nem hallanád amit mondok. És kurvának érzem magam, aki eladja magát néhány szép szóért. Félek az öregedéstől, ezt is tudod, hogy elmúlik a nőiességem anélkül, hogy igazán felfedeztem volna (akárcsak a tehetségem : lassan kikopok a munkaerő piacról, és még azt sem tudom, merre kéne elindulnom, hogy kihozzam magamból a maximumot). De ezzel is egyedül hagysz. Egyre ritkábbak a dicséretek, a virágok, ha megjegyzem, azt mondod, én sem adok neked semmit. És ez talán igaz is. És amikor azt mondod, te mindent megtettél értem, amit tudtál, de már nincs több erőd és ötleted, akkor talán tényleg én vagyok az, aki nem tudja a te helyedbe képzelni magát. És talán tényleg annyit várok, amennyit ember nem tud adni. De nem ezt ígérted. Amikor ott voltunk Prágában, megismerkedésünk utáni héten, gyors, elsöprő szerelemben, még alig tudtunk kommunikálni, akkor azt montad nekem (angolul, emlékszem), hogy szeretsz akkor is, ha rossz kedvem van, ha ideges vagyok, ha félek. Ez a szerelem akkor végtelennek tünt, nekem mégis sikerült lemerítenem. De hogy nem maradt belőle semmi ? Alapvető emberi megértés sem ? Minimális empátia sem ? Hogy vadidegen emberek jobban megértenek, hamarabb megkérdezik, mi a baj ? És te a nappaliban gitározgatsz, amíg én a szobába fuldoklok a könnyeimtől ? És nem érted, hogy mit akarok még tőled ? Én sem értem. És már lassan meg sem akarom érteni. Pedig lehetett volna ez nagyon szép is. Csak mind a ketten gyengébbek voltunk annál, mint amit a másikról hittünk az elején. Csapdában vagyunk, csak te a rácson kívül vagy, de nem mersz elmenni, mert akkor te leszel a hibás, hogyha én odabent éhenhalok. Vagy csak nem akarsz egyedül gyereket nevelni.

Szerző:

Belépett: 3 év

Jolán

Blog kommentek: 1116Blog bejegyzések: 29Regisztráció: 28-01-2016