Mentálhigiéném, szóval a csoportvezetgető főasszonyság kérésére gyerekkori képeket kell kerítenem magamról jövő hétre, ebből folytatólag beleártottam magam a családi ökörséget tartalmazó, eredeti rendeltetésüket tekintve cipellősdobozokba, ahol is felettébb örömömre ráleltem méltán elfeledett távolsági rokonom, bizonyos Bús Frédi műremekbe szabott írásaira. Kiderült, hogy Frédi, aki ismeretlen okokból nem lett végül Gusztáv, szóval, hogy őfeleslegessége a magányból már a harmincas években a pozitív pszichológia szirupos világába menekült, nos, le a bugyival előle, ahogy egykori szeretőm mondotta volt, jócskán helyesen!
”Teringettét, hogy elmúlt a nyár és, hogy megint ősz,
és, hogy kedved, kakaód alig már, hogy keringőzz,
csak mint tépázott falragasz lógol a semmibe,
nem tutujgat, nem pesztrál, nem keneget hájjal senki se.
Durmolsz és dedósan döngicsélsz, ó mily röhögtető,
hogy bár egedre a fancsali felleg is dörögve jő,
magad is dörögsz és nyűglőn zúgolódol,
mintha nem volna ez durcás ég, épp elég a ”jóból”!
Perelsz a sorssal, noha jogászként nem regisztráltak,
ütnek feléd és máris visszaütöl, lesz-e vége e heves teniszláznak?
Vagy mint rátarti karaoke-masinéria, feleselsz, mondod csak egyre,
nem sejtvén magad sem miféle pardonra várol, miféle kegyre?
Lesd, odakünn kevélyen dorbézol a dundi gyönyör,
magadra vess ha már mindenképp vetel, hogy csak üszkösödöl!”
1933 szeptembere
Szerző:
