Nincs mit írnom. Az jó. Egész éjszaka, egészen reggelig meg akartam halni. Nem csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott kezelhetetlen érzelemvilágommal, hanem az eszemmel is. Napközben viszont csak a piti őrültségeim nehezítették a dolgom. Nem hagyom egyik oldalt sem győzni. Ez egy átlagos nap. Méghozzá vidám nap. Összességében. Nem akarom kicsinálni egyik részemet sem. Most épp. Tudom, hogy nem lenne erőm hozzá. Lehet, hogy nem is baj. Elég gyengécskék most. Örülnek, hogy élnek, ami azt jelenti, hogy a gazdatest igencsak szarul van. Összességében minden részem elég kapa, akárhonnan is nézzük. : D
Éjszaka volt egy pánikrohamszerűségem. Vicces volt. Arra ébredtem (bár igazából nem is aludtam), hogy nem kapok levegőt. Tudtam, hogy ez a valóság, de annyira leszartam, hogy még tisztességesen pánikolni sem tudtam. Aztán nem is történt semmi. Legalábbis nem emlékszem. Lehet, hogy elájultam és agykárosodással ébredtem. :”D Elég régi tünet ez a légzéskimaradás, napközben is képes vagyok rá, de igazán csak akkor izgi, amikor erre ébredek. Remélem, nem durvul el, nem akarok átélni halálközeli élményt, hogy aztán ne is merjek egyedül maradni magammal.
Viszont újabb jó tulajdonságomra derült fény: nem pánikolok. Már nem egyszer megmentette az életemet ez a csodálatos tulajdonság. Csak nehogy elkiabáljam. 😀
Lehet, hogy jobban járnék, ha nem kezelném ilyen „jól” a szarságaimat, mert így sosem fogom igazán komolyan venni.
Szerző:
