Gőz tör fel a teámból, kecsesen és simulékonyan küzdi fel magát a plafonig. Félhomály van, december 23-a, karácsony. 23 éves vagyok, hánytam a szülinapom előtti- alatti és utáni napon is. Azóta gyakorlatilag minden nap hányok. Van, hogy napi kétszer is. Szédülök és csillagokat látok, ha hirtelen mozdulok. Gyenge vagyok, vacogok,fáradhatatlanul ráz a hideg. Eszméletlenül fáj a torkom, de nem azért mert egy baktérium vagy vírus bevette volna az immunrendszerem várát. Ó nem. Azért, mert az imént megint hánytam. Pont úgy ahogy tegnap, vagy azelőtt. Nincs kiút a mókuskerékből, nem tudom, hogy hogyan vehetném elejét a végének, vagy végét a dolgok elejének.
Boldog akarok lenni, kiegyensúlyozott. Erős és stabil, megelégedett. Ezeket szeretném kérni a Jézuskától. Nem akarok szentimentális, csapongó, vagy drámai lenni, de valószínűleg az leszek.
Őszintén nem is tudom, hogy akarok-e írni. Ha igen, akkor meg …hol a viharban kezdjem? Ez az egész bulimiás borderline univerzum olyan komplex és paradoxon, ambivalens irreális faszság, hogy én sem értem. Vicces, hogy pont én akarok erről a gyönyörűségről papolni, miközben azt sem tudom, hogy honnan hová fúj engem a szél. Vagy a decemberi hó, ami mára már teljesen elolvadt. Csak elkezdek mesélni jó? Nem kronológiai sorrendben, valami jól rendezett logisztikára építve, csak szimplán egy most aktiválódó vulkán leszek és hagyom, hogy felszínre törjön a bennem felgyülemlett láva. #húdeköltőiittvalaki
Mindig azt hiszi az ember, hogy lentebb már nem lehet. Aztán kénytelen ráébredni, hogy de. Mindig van lentebb. És ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy kurva nagy fájdalmat, vagy baszottul pofátlan apátiát érzek. (Tudom-tudom, a káromkodás állítólagosan azoknak a szókincsben szegény embereknek az eszköze, akik nem tudják máshogy kifejezni magukat. Tudatom veled alássan, hogy én most direkt és rohadtul tudatosan káromkodok, mert így tartja úri kedvem. Ha zavar, sípold ki fejben, én ma faragatlan és alpári tahó leszek.) A hányás és a falás olyan kecsesen egymásba fonódik, mint két tökéletesen egymáshoz csiszolódott szerető. Összecsókolódzva libegnek a rózsaszín éterben és nincsen meg egyik a másik nélkül. Ez a páros maga az ok-okozati viszony tökéletes definíciója.
Nem is emlékszem az első alkalomra amikor először hánytam. Talán végzős lehettem az egyetemen amikor először lenyúltam a torkomon. Szépen utána olvastam és megpróbáltam betartani az ott leírt tanácsokat. Aztán tudatosult bennem, hogy vagy én vagyok elcseszett, vagy a hányás az. Mára már tudom, hogy mind a két állítás igaz. A lényeg, hogy akkor nem ment. Csak nagyon pici produktummal, viszont annál nagyobb fájdalommal lettem gazdagabb. Néha-néha neki futottam, de nem sok sikerrel, ezért (talán) meg is könnyebbültem, hogy ez nem az én utam. Aztán amikor először munkába álltam és a mentális zavarom nagyon kiélesedett, a falási rohamok újra megtaláltak. Nekem sem kellett sok idő, mire újra ott térdeltem a wc előtt.
A standard menetrend az az volt, hogy teliettem magam, utána hánytam, majd pengével való vagdosás segítségével megbüntettem magam. Zuhanyzás után pedig remegve, teljesen kimerülten-égő és vérző bőrrel lepihentem aludni. Álmatlan álomra vágytam, de csak vergődtem az ágyban, nem tudtam aludni mert vert a szivem, vele párhuzamosan kalapált az agyam és én csak dobáltam magamat az ágyban, az ágynemű úszott a vérben, én meg a kimerültségben, ahogy kelhettem újra hajnalban dolgozni.
Apró, de hatalmas titok ez. Hogy úgy húzd a nadrágod, hogy leüléskor ne látszódjon ki a mély vágásokkal és hegekkel-varral teli bokád, vagy hamar észrevedd, hogyha elreped a combodon egy var és elkezd átütni a vér a nadrágodon. Hogy ne kelljen azt hazudnod, hogy elvakartál egy szúnyogcsípést, ősz végén a fagyban (lol, gg ). Hogy az öltözőben soha ne lássanak mások. Hogy véletlenül mindig a wc-ben legyél, vagy akkor menj öltözni, mikor a többiek még/már nincsenek ott. A vágások terén sajnos nyitott könyv voltam a lakótársaim számára. Tudták, hogy mikor vagyok nagyon szarul, hiszen látták a friss karcokat a combomon vagy a hasamon. A végén már nem is takargattam előlük, Mount Everesti magasságból leszartam, hiszen a hányáshoz kellett az energia. Egyre ügyesebben csináltam (már ha ezt nevezhetjük így:D). Kialakult egy kedves kis rutin. Kezdődött a szorongás, erőt vett rajtam a fáradtság, jött az inger és hagytam, hogy beletolja az arcom a mocsárba és kapkodjak a kaja gondolata után, mintha csak az lenne az oxigén. Út a túléléshez. Már munka alatt is körvonalazódott bennem, hogy merre megyek, melyik boltban mit és mennyit veszek. Hogy mikor ehetek otthon és hogy lesz-e időm meghánytatni magam. Korábban evés fóbiám volt, nem tudtam mások előtt enni. Az utóbbi időben már annyira azt éreztem, hogy megfulladok, hogy az utcán, a metrón, a villamoson, a buszon elkezdtem enni. A kabátzsebembe dugtam a csokikat és csak húztam őket elő egymás után egészen addig amíg haza nem értem. Egyenesen elítélem magamat ezért. Mindig is szánalmasnak tartottam azokat az embereket akik az utcán, mocskos kézzel tömik magukba a kaját és csak habzsolva mennek tovább az útjukon.
Hazaérve folytattam az evést. Tapasztalatot szereztem, hogy mikor és mennyit, illetve mit érdemes enni, hogy eredményes legyen a hányás. Hogy mit nem fogok tudni kihányni, – mert igenis vannak olyan dolgok amiket nem lehet- akkor számolnom kell azzal, hogy az a kalória biztosan bent marad. Tudom, hogy hogyan lehet könnyebben kihányhatóvá tenni olyan ennivalót, amivel egyébként dupla, vagy tripla annyit kéne szenvedni. Korábban csak akkor mertem hányni, ha egyedül voltam. Mert ha sokat eszik az ember és a gyomor teljes tartamától megakar szabadulni akkor az eléggé időigényes. Ami meg még rosszabb, hogy hangos. A hányás hangos. Gondoltam az elején, aztán rájöttem, hogy lehet halkabban, gyorsabban is csinálni. Ezért idővel már akkor is mertem zabálni (már maga a kifejezés is undorít, de azért is leírom, hogy zabálni, mert igen zabálok és igen, undorító vagyok és megérdemlem a szembesítést) amikor otthon voltak a lakótársaim. Bevinni a telefont, zenét kapcsolni. Vagy a légkondit. A lépcső eggyel lentebbi szintjére akkor léptem rá, amikor az egyik lakótársam édesanyja ott aludt a lakásban. Nem tudtam, hogy jön, de a gyomrom már eléggé teli volt amikor betoppant és nem volt visszaút. Megpróbáltam hányni, de akkor még nem ment annyira halkan. Ezért bevittem egy másfél literes poharat a zuhanyba, letérdeltem és miközben a zuhanyrózsából fáradhatatlanul tört elő a víz, belőlem is a hányás.
A lányok egyébként is szeretnek szétázni a forró zuhanyban, hogy aztán Afroditéként lépjenek ki a gőzfelhőből borotválástól sima, csillogó lábikrával, szexin nedves hajjal és üdén kipirult arccal. Hát. Nekem maximum a szemeim úsznak ilyenkor vérben, mert az erőlködéstől mindig vizenyős és véreres az ember szeme. Taknya nyála egybefolyik és repedtebb a hangja, mint a rekedt fazéknak. Aznap este nagyon éreztem, hogy lentebb csúsztam egy lépcsőfoknyit. Segítséget akartam kérni, de nem tudtam kitől és nem tudtam, hogy hogyan. Hitegettem magam, hiszen kézben tartom a dolgokat. Kézben tartom ugye?!
Egy verőfényes napon szerény személyem kénytelen volt ráébredni arra, hogy zsírtól sercegő habteste legalább egy hónapja folyamatosan hánytatja magát. Legalábbis heti 7 napból minimum 5-ön biztosan. Rájöttem, hogy nincsen tiszta, otthoni pólóm vagy pulóverem, mert mind össze van hányva. Hogy a nyirokcsomóim folyamatosan be vannak dagadva, hogy nincs pénzem, mert mindet elettem (mondjuk ez már nálam régóta szokásos a falásrohamok miatt). Hogy a szociális életemre vagy a hobbijaimra fordított időm numerikus skálán 10-ről eléggé az 1 felé tendál. JA nem. Mert a hányás a hobbim. Baszki, akkor egy igazi hányás maister vagyok, szerencsés és boldog ember, mert a hobbim az életem, yaay!4!
Mert inkább eszek és hányok, mintsem hogy találkozzak egy baráttal vagy olvassak, vagy fussak. Vagy olyan dolgokat csináljak amik még boldoggá tesznek. Az a helyzet, hogy nem tudok mást csinálni. Függő vagyok, nem én irányítok. Akkor sem amikor a saját kis életemet élem, de akkor sem amikor hazajövök, a családomhoz. Mint most.
Amikor az addikció belecsücsül terebélyes farpofáival az arcomba és én lentebb csúszok egy újabb lépcsőfoknyit. Amikor telieszem magamat, a szobámba hozok egy óriási nagy tányért, zsebkendőket és evés után a saját szobámban meghánytatom magam, hogy utána egy bazi nagy tálnyi hányást kivigyek a mit sem sejtő szüleim mellett. Kiöntöm a wc-be, elmosogatom, lezuhanyzok, bekapom a leghűségesebb barátaimat, az -antidepresszánsokat- és csak lebegek a fájdalom, a szeretethiány és a hatalmas apátia ambivalenciájában. Karácsonykor. Félek a következő lépcsőfoktól.
Mindenkinek jár az ölelés, A.
Szerző:
Blog kommentek: 0Blog bejegyzések: 3Regisztráció: 16-04-2019