Szinte pillanatok alatt átveszi a főszerepet életem színpadán. Nem jelzi, hogy – Hékás félre, mert jövők! ….hirtelen történik. Egyik pillanatban kenyérre lehetne kenni, de a következő pillanatban már menekülnie kell mindenkinek előlem. Változó meddig tart ez a számomra is rémisztő állapot. Az a fékezhetetlen erőtől duzzadó agresszió, az a féktelen, lényem legmélyéből táplálkozó düh.
Sok-sok évvel ezelőtt csakis a Xanax tudta kordában tartani eme sötét részét lényemnek, de mára már kialakítottam egy pavlov-i reflexet, amely rögtön „bekapcsol”, amint előbújik belőlem az én személyes Hulk-om. Kimenekülök a természetbe, ahol senkit sem bánthatok, és addig megyek „izomból” keresztül-kasul dombnak-völgynek, míg el nem fáradok annyira, hogy összeesek. Számomra ez hatásos, de idővel erre nem lesz időm, lehetőségem, ezért kérlek írd meg te hogyan tudod csillapítani a dühöd, hátha segítesz evvel nekem.
Szerző:
Leírom itt is. Hosszú ideig racionalizáltam a dühömet, tehát átformáltam érvekké. Ez azonban nem igazán adaptív, az indulat többnyire nem állt arányban a kritikával, amit meg tudtam fogalmazni, és az emberi és szakmai kapcsolataimra nem jól hatott.
Nem pontosan tudom, hogyan csináltam, de idővel a düh érzését mintegy letiltottam magamban, részben mert láttam a nem kívánatos következményeit, részben mert apámra emlékeztettem dühös állapotomban saját magam és annyit szenvedtem apámtól, hogy ki akartam irtani magamból ezt a fajta reakciót. Szívesen mondanám, hogy megszelidítettem, de a sorrendiség inkább fordított. Először évekig letiltottam, azután kis mennyiségben visszaengedtem, amikor igazán adekvátnak éreztem.
A mai napig mindig nagyon szégyellem magam ugyanakkor, ha igazságtalanul dühös vagyok. Különösen a gyermekemmel való kapcsolatomban próbáltam mindig „jóvátenni”, ha indulatosan viselkedtem, bocsánatot kértem, stb. Így a kettőnk közti bizalmi kapcsolat mély és megbízható maradt.