úgy érzem, egy börleszk az életem.
próbálom magamat a felszínen tartani, mentális betegként helytállni az egyetemen és 26 éves óriás csecsemőként koordinálni a felnőtt életem, már ez is általában több mentális energiát emészt fel, mint amennyim van. terápiára nem jutottam el másfél éve, hiányzik, de egyszerűen nem fér bele?
dolgozni jelenleg még nem tudok (a szakdolgozatom felett vergődöm vért izzadva), anyagilag másra vagyok utalva, életképtelennek érzem magam.
egyikük érzelmileg labilis, valószínűleg (ő is) borderline, nem hajlandó terápiába menni, mindennapos összeomlásait próbálom messziről tűzoltás jelleggel csillapítani, sír zokog remeg és beképzel dolgokat.
másikuk bipoláris, nem szedi a gyógyszereit, alkoholista és munkanélküli, ha van egy kis pénzem akkor neki vásárolok ruhákat mert koszos rongyokban jár és az elmaradt számláit fizetem be.
néha csak lefeküdnék a földre és bámulnám a plafont. nem én vállaltam gyereket, mégis úgy érzem a szüleimet nekem kellene nevelnem. sok
Szerző:
Mióta van ez így?
Téged súlyosan paternalizáltak. Velük laksz, vagy tényleg a „távolból” pátyolgatod őket?
ezzel a szóval még nem találkoztam. mit jelent, hogy paternizál?
már elköltöztem otthonról, párommal lakom albérletben, úgyhogy távolról zajlik, de úgy érzem a lelkemen ül a szituáció minden nap. szeretem őket, csak úgy érzem néha, hogy sok az élet.
Azt jelenti, h a szüleid „szülősítettek”, mintha te lennél az ő szüleik.
Az jó, ha nem laksz velük.
Ez nagyon rosszul hangzik. Nincs okos ötletem.