Nos, szombat este egyik barátommal esküvőn voltunk. Könyörögtem, hogy ne menjünk, utálom az ilyen álszent össznépi jópofikat- esküvő, temetés, annyira mindegy, olyan álságos az egész, úgyis mindenki csak a saját hasznát lesi, az összetáncolt pénzre hajt, vagy az örökségre. Persze biztos vannak szép kivételek, én nem vitatom, lehet, hogy csak az én családomban végződik minden házasság válással, vagy még annál is nagyobb tragédiával. Nekem bőven kijutott a negatív példákból, már ami az esküvőket és az egész házasság-intézményt illeti. Na szóval.
Végül elmentem az esküvőbe. Nem ismertem a párt, a barátom régi haverjai házasodtak össze. Adódik a kérdés: mit keresek én ott, ha nem is ismerek senkit? Kivéve a barátomat, akivel mentem, ő kért meg, hogy most az egyszer legyek szíves lendüljek túl mind az összes depressziómon, antiszociális viselkedésemen és kiakasztó megbotránkoztatásaimon, viselkedjek megértő, jófej barátként, és kísérjem el őt, mert ez neki fontos. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy mivel ő úgymond „szingli”, kellett mellé egy lány dekorációnak, mert tulajdonképpen tök jól mutatunk együtt, és így nem kell egyedül lennie a sok pár között.
Önzetlenséget kell gyakorolnom, meg különben is, ő is mennyi mindent megtett már értem-gondoltam-, és egyébként is „próbáljam meg jólérezni magam”, meg „szabaduljak meg a 100 évvel ezelőtti múltbeli sérelmeimtől, nem lehet egy életen át azokra hivatkozni.”
Mondhatni frenetikusan éreztem magam, a 3. pohár bornál még csak visítva fára másztam tűsarkúban, ami egyesek szerint még ‘vicces’ is volt, a sokadik pohár nemtommilyen piánál viszont rám jött a fullasztó, megállíthatatlan sírógörcs. Én nem is emlékeztem az egészre. A barátom azt mondta, hogy folyamatosan azt ismételgettem egy órán keresztül, hogy anyu-apu, anyu-apu, anyu-apu, és feküdtem a füvön és sírtam. Szerencsére elég laza volt a társaság, meg sötét is volt már, olyan nagyon nem égettem be a barátomat.
Nekem itt filmszakadás-pedig annyira azért nem ittam sokat-, de volt már ilyen, hogy amikor rám jöttek ezek a rohamok, utána konkrétan nem emlékeztem semmire. Azért ittam, hogy én is olyan vidáman és oldottan tudjak röhögcsélni, mint mások, és egyáltalán merjek a szemükbe nézni és beszélgetni velük, szóval feloldódni, hogy én is olyan „jófej” lehessek, mint a többiek, akik szintén vedeltek. De az én lelki alkatommal nem szabadna inni. Semennyit se.
Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen reakciókat fog kiváltani.
Mi lett a vége az egésznek? Barátom éjfélkor hazahozott, már tiszta dzsuva volt a szépruhám, és sírtam és állítólag könyörögtem neki, hogy vigyen haza, aludni akarok.
Ő rettegett miattam, próbált vigasztalni, de csak sírtam-sírtam (még a kontaktlencse is kiesett a szememből és elvesztettem félúton pff), elcsesztem az ő estéjét, összeb*tam a ruhám meg a cipőm, tiszta seb vagyok a „fára mászástól”, és ismét sikerült egy „szociális esemény” által újabb csodálatos kudarcélményhez és lelkiismeret-furdaláshoz jutnom, és ráadásul még csak nem is emlékszem a részletekre.
Alapból nem akartam elmenni, de ilyenkor mi a megoldás? Nem megyek el, és akkor hallgathatom, hogy én mekkora önző, bunkó vagyok, elmegyek, de nem iszom, mert tudom, „aki nem bírja, ne igyon” , de akkor meg előbb-utóbb ott sírtam volna valamelyik asztal végén egyedül. Én esküszöm megpróbáltam jól érezni magam, és nem direkt csináltam, én magam is meglepődtem saját magamon. Rááadásul elég régóta nem volt ilyen kirohanásom, pedig más bulikon is előfordult, hogy iszogattam barátokkal, jól éreztem magam, feloldódtam, és eszembe se jutott volna hisztériázni.
Azt hiszem mindenki jobban járt volna, ha mégse megyek el.De én jót akartam! Meg akartam próbálni normális társas lényként viselkedni. És megint nem sikerült. :,(
Szerző:
