2 gondolat erről: “Bipolárisok a munkahelyen”

  1. Kedves Eszter!

    Mivel én is bipoláris beteg vagyok és volt egy kis szabadidőm, ezért magyarítottam az Accomodating Bipolar Disorder in the Workplace című bejegyzést. Az oldal többi cikkét is szívesen lefordítom, ha lesz rá időm. Az lenne a kérdésem, hogy milyen e-mail címre küldjem a lefordított cikket?

    Üdv,

    babra80

     

    Kedves Sorstársak!

    Mivel nem kaptam választ a kérdésemre, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak beillesztem a lefordított cikkeket. Nekem segített, hátha másnak is segít!

    Üdv,

    babra

    Első rész

    A bipoláris betegséghez való alkalmazkodás: a betegség beismerése és megbélyegzés

    Publikálva 2012 január 2-án. Szerző: Daniel Bader Ph.D.

    Ez az írás egy sorozat első része. A második rész, amely az időbeosztásról szól, itt található. A harmadik rész, amely az érzelmi támogatásról szól, itt található.

    Mivel bipoláris zavar egy mentális betegség, ezért egyfajta fogyatékosság is. Az Egyesült Államokban a Fogyatékkal Élő Amerikaiak Törvényének védelme alatt áll, Kanadában pedig a Tartományi Emberi Jogok Törvényének védelme alatt. A munkaadókat nem csak arra kötelezik, hogy hagyják figyelmen kívül a bipoláris zavart, amikor a bérezéssel kapcsolatos döntést fontolgatnak, hanem arra is kötelezik őket, hogy biztosítsanak „ésszerű körülményeket” a bipoláris betegeknek. Magyarul, arra vannak kötelezve, hogy mérsékelten nehéz, tevőleges lépéseket tegyenek annak érdekében, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a bipoláris betegek képesek ellátni a munkájukat.

    Az alkalmazkodást az első helyre tenni

    Manapság, a bipoláris betegek többsége nem árulja el a betegségét a munkaadójának. Egy mostanában megjelent ausztrál tanulmányból az derült ki, hogy tíz bipoláris dolgozó közül négy nem közli a betegségét. Ez igen magas arány. Azt jelenti, hogy sok bipoláris munkavállaló számára kényelmetlen állapota kinyilatkoztatása. Egyik nyilvánvaló következménye ennek az, hogy azok a munkavállalók, akik nem közlik betegségüket, nem is fognak megfelelő körülményekben részesülni. Nagyon sok dolognak kellene megváltoznia a helyzet javulásához. Elsőként, a munkavállalóknak tisztában kellene lenniük azzal, hogy nem kockáztatják azzal az állásukat, ha beismerik betegségüket. Sok általános munkahelyi körülmény van, amelyeket életbe kellene léptetni, hogy a bipoláris zavarral élők beismerjék betegségüket, azért hogy hozzájussanak azokhoz a körülményekhez, amelyre szükségük van.

    Másodsorban, sok bipoláris dolgozó még azt sem tudja, hogy milyen körülményeket igényelhet. Sok fizikai rokkantság esetében, a körülmények (relatíve) nyilvánvalóak, és az ellátás évei alatt olyan törvények léptek életbe, amelyek épp annyira speciálisak a szükséges körülmények tekintetében, mint amennyire általánosak abban a tekintetben, hogy a körülmények fontosak. Ahhoz, hogy a bipoláris dolgozók megkapják azokat a körülményeket, amelyekre szükségünk van, valamifajta érzékünk kell legyen, hogy milyen körülményeket igényeljünk, amikor beismerjük helyzetünket.

    Végeredményben, összeszedtem egy sorozat cikket a körülményekről a bipoláris betegséggel dolgozóknak. Mind a munkavállalók, mind a munkaadók haszonnal forgathatják. A munkaadónak ötletet ad, hogy milyen lépéseket kell megtenniük annak érdekében, hogy kezdeményezően alkalmazkodjon a joghoz és a szociális igazságosság elvárásaihoz. A munkavállalóknak ötleteket ad, hogy milyen körülményeket igényeljenek a jószándékú munkaadóktól, akik talán nem is tudják, hogy mi is az, amire szükségünk van.

    A megbélyegzés kezelése

    A mai megbeszélésen, valami olyasmivel fogok foglalkozni, ami nem pontosan egy körülmény, hanem a megfelelő körülmény előfeltétele. Habár, ez olyasvalami, amivel még azelőtt kell foglalkozni, hogy bármilyen pozitív körülmény születhetne. Mindenesetre, ha az emberek nem vallják be, vagy nem merik kimondani, hogy bipolárisak, akkor nincs meg az az alap, amelyre a bipolárisok körülményeit lehetne építeni, vagy minden alap nagyon gyenge lenne. Ez az első megbeszélés a megbélyegzés problémáját fogja körüljárni és hogy ez milyen hatással van a bipoláris emberekre a munkában.

    A megbélyegzés témájáról már korábban beszéltünk. A megbélyegzés azon tény miatt rekeszti ki a társadalomból a mentálisan beteg embereket, mert mentálisan betegek. Ezért a stigma köztudomásúan kirekesztés; a további ellátásoknak túl kell lépniük a megbélyegzés elleni küzdelmen. Párhuzamot lehet vonni azzal a fajta kirekesztéssel, amivel a bizonyos fajhoz vagy egyházhoz tartozó embereknek kell megküzdeniük a munkahelyükön. Úgy gondolom, hogy nehéz az embereknek alábecsülniük azt a félelmet, amit sok mentális betegséggel élő ember érez azzal kapcsolatban, hogy elutasítják, ha az emberek megtudják, hogy mentális betegségük van. Sok mentálisan beteg ember még a legközelebbi barátai és a családja elől is elrejti a lelki betegségét. Egy munkahelyi környezetben ez nem csak egyfajta félelem a társadalmi elutasítástól, hanem félelem a karrier megtörésétől és a munkahely elvesztésétől.

    Amire a munkaadóknak szüksége van az az, hogy kezdeményezően tegye világossá, hogy a mentális betegségekkel küzdő emberek, beleértve a bipoláris zavart is, nyugodtan felfedhetik mentális betegségüket. Sőt, arra kell törekedniük, hogy figyelmen kívül hagyják a mentális betegségek tüneteit, amelyek nincsenek összeütközésben teljesítményükkel (olyan esetekről, ahol a teljesítmény rovására megy, a következő részekben fogok beszélni).

    Kezdeményezéssel megkönnyített betegségbeismerés

    Úgy gondolom, hogy sok munkaadó azt hiszi, hogy csak azt várják el tőlük, hogy védelmezzék a fogyatékos munkatársakat, akik közzétették fogyatékosságukat. Mindenesetre, ez aláaknázza a mentális betegségekhez való alkalmazkodás alapelveit. Mivel az alkalmazkodás társadalmi célja az, hogy a mentális betegek részt tudjanak venni a társadalomban munka formájában és hogy a mentális betegek számára a betegség felvállalása a lehető legkönnyebb legyen.

    Bár az igazat megvallva, a munkaadók sokszor nem is tudják, hogy mely dolgozójuknak van eltitkolt mentális betegsége. Végeredményben meg kell találniuk a módját annak, hogy a dolgozók tudtára adják, hogy a munkahelyi környezet nem rekeszti ki a mentális betegeket és hogy a megfelelő körülmények elérhetőek.

    Saját tapasztalatomból tudom, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mi fog történni, ha beismerem a betegségemet, és legnagyobb részt még most sem tudom. Mindenesetre, ha a munkaadóm nem mondaná el nekem, hogy nyitott a mentális betegségekre a munkahelyen, akkor nem lenne lehetőségem megtudni, hogy az -e. Arra sem lenne esélyem, hogy megkérdezzem. „Diszkriminatív lennél velem, ha tudnád, hogy bipoláris zavarom van?”, így rontva el a meglepetést. Szóval, a munkaadóknak tudtára kell adniuk a dolgozóiknak, hogy nem fogják őket kirekeszteni a mentális betegség miatt és hogy a megfelelő körülmények elérhetőek. Ezt sokféle módon megtehetik, például azzal, hogy összeállítanak egy emlékeztetőt, amit évente kiküldenek, vagy jelzik egy fontos hirdetőtáblán, kiküldnek egy levelet, vagy egyszerűen csak megemlítik egy vezetőségi találkozón.

    Minél kezdeményezőbb ennek az információnak a megosztása, annál jobb. A cél itt nem csupán az kell legyen, hogy teljesítsünk néhány törvényi elvárást; a célnak annak is kell lennie, hogy bízzunk benned. Egy oldal, eltemetve valahol a munkaügy honlapján, amit nyilvánvalóan ügyvédek írtak, úgy tűntetni fel a munkaadónkat, hogy csak nem akarnak bajba kerülni, és nem úgy, hogy integrálni akarnak minket a munkahelyi környezetbe. Egy emlékeztető jobb, mint a hirdetőtábla, és egy levél még jobb. Említeni egy vezetőségi találkozón a legjobb (ne kezdj bele egyénileg, mert az úgy néz ki, hogy gyanakszol valamire). Minél inkább úgy néz ki, hogy a munkaadóink készségesen próbálkoznak, hogy kényelmesebben érezzük magunkat, annál inkább tűnik úgy, hogy a munkaadóink elkötelezettek a diszkrimináció elkerülésére és annál inkább leszünk hajlandók felfedni betegségünket.

    Az is jó ötlet lehet, hogy mindenkivel, aki más dolgozókat felügyel, ugyanazt csinálják meg, mint az alatta lévőkkel. Végtére is, a kiközösítés egy középvezetőtől ugyanolyan rosszul eshet, mint a kiközösítés egy munkaadótól, és a többségünk nem akar személyzetis csatákba keveredni, mert csak a munkaadónk, nem pedig a felettesünk akar minket alkalmazkodásra bírni. Ha félünk bárki kirekesztésétől, akkor kevésbé lesz kedvünk felfedni betegségünket.

    Már az állásra való kiválasztási folyamatban is érdemes kezdeményezően beszélni az embereknek. A jelentkezőknek tudniuk kell, hogy mennyire várják őket szeretettel egy munkahelyen, mivel fontos döntést hoznak a jövőjükkel kapcsolatban is. A bipoláris emberek talán nem fognak beszélni a betegségükről az állásinterjún (és nem is várjuk el tőlük), de alkalmazásuk után sokkal könnyebben fognak róla beszélni, ha a kiválasztási folyamat néhány pontján beszélnek nekik erről. Végül is, lehetetlen, hogy ennél kezdeményezőbbek legyenek.

    Azoknak a munkaadóknak akik alkalmazkodni akarnak, szükségük van arra, hogy megfontolják, hogyan tudják megkönnyíteni a betegség felfedését. Mindenesetre az alkalmazkodás lehetetlen, hacsak a munkavállalók nem érzik kényelmesnek a beismerést.

    Furcsaság

    A bipoláris emberek viselkedése durván két kategóriába osztható: akik látszólag ellátják a munkájukat és azok, akik egy kicsit furcsák. Azokról, akik látszólag ellátják feladataikat később szeretnék beszélni, de itt most inkább azokról szeretnék beszélni, akiket furcsának találunk. Úgy tekintek a furcsa viselkedésre, mint a bőrszínre. Ez egy jel, hogy nekünk törvényileg védett különbségünk van, de ez nem több, mint egy jel és nem kell semmi olyannak lennie, amit el kéne rejtenünk, vagy ami miatt szégyenkeznünk kellene.

    Jó példa erre a sebesség és a lelkesedés, amivel beszélünk. Amikor kicsit hipomániásak vagyunk, hajlamosak vagyunk gyorsan beszélni. Talán kicsit hangosabban és nagy lelkesedéssel beszélünk olyan dolgokról, amelyek nem érdemlik meg. Habár, ezek a dolgok egyáltalán nem befolyásolják a működésünket. Hacsak nincs egy komolyabb hipomán vagy mániás epizódunk. Általában teljesen érhetőek vagyunk, miközben ezt csináljuk. Csak egy kicsit furcsák vagyunk.

    Vannak mások is. Talán szeretünk sétálgatni, ügyetlenül ülni, vagy, ha depressziósak vagyunk, a kezünkbe temetjük arcunkat. Ezek nem normális emberi viselkedési módok, de funkcionálisan sem odavalóak. Csak „tickek”, hogy úgy mondjam. Csak bipolárisként „jelölnek”, (a görög jelentése a „megbélyegzésnek”), de nem tesznek semmi többet. Úgy gondolom, hogy néhány egészséges ember nem eléggé értékeli, hogy mennyi munkába kerül ezeknek a tickeknek az elrejtése. Azt sem értékelik, hogy mennyi aggodalom adódik abból, hogy nem sikerült jól elrejteni ezeket a tickeket. Valójában, a bipoláris tickjeim eltüntetése miatti aggodalom nagy szerepet játszott abban a döntésemben, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Az elvárás, hogy elrejtsük a tickjeinket, jogosulatlan terhet ró ránk.

    Úgy gondolom, hogy ezek közül a dolgok közül egyiket sem fogja mondani a munkaadóm, hogy:” Egy cseppet se aggódj. Ha kicsit gyorsan beszélsz vagy a kezeidbe temetkezel, az teljesen jó. Ha nehézséged akad, kérlek, közöld velünk, de ne érezd úgy, hogy el kell rejtened a hangulataidat. Úgy akarunk Téged üdvözölni, mint változatos munkakörnyezetünk részét”.

    A következő részekben fogok beszélni a dolgozók kedélyállapotának figyelemmel kíséréséről, de egy dolgot nem szabad: minden alkalommal megkérdezni egy bipoláris embertől, hogy jól van -e, amikor tünetei vannak).

    Rövid megjegyzést kell tennem a bizalomról. Ha az egyik dolgozó arra panaszkodik, hogy a bipoláris dolgozó furcsán viselkedik, de a bipoláris személy nem fedte fel a betegségét annak a dolgozónak, akkor a munkaadónak nem kell nyilatkoznia a bipoláris személy nevében. A munkaadók biztosíthatnak általános kirekesztés elleni képzéseket a dolgozóknak, hogy a dolgozók tudatában legyenek annak, hogy mi tartozik a törvényileg védett különbségekhez.

     

    Következtetés

    Mielőtt elkezdenénk dolgozni a körülményeken, egy munkahelynek elsősorban olyan környezetet kell teremtenie, amelyben a bipoláris emberek kényelmesen be merik ismerni mentális betegségüket. Álljon itt néhány egyszerű lépés ennek megteremtése közben:

    ●Legyünk a lehető legkezdeményezőbbek abban, hogy tudassuk minden dolgozóval, hogy a munkahely minden mentális betegséggel szemben befogadó és hogy a megfelelő körülmények lehetségesek.

    ●Minden szinten tegyük elérhetővé ezt az információt, beleértve a felügyelőket is, és alkalmazás folyamán is.

    ●Vegyük észre, hogy a bipoláris embereknek furcsa szokásaik vannak, melyek nem befolyásolják a működésüket, ha a klinikai szint alatt maradnak, és legyenek elfogadóak ezekkel a szokásokkal szemben.

    Ha követik ezeket a lépéseket, akkor egyszerűbb lesz egy olyan munkahelyi légkört teremteni, amelyben a bipoláris emberek is jól érzik magukat.

    Ez volt a sorozat első része. A második rész, amelyik be van tervezve, itt található, a harmadik rész, amelyik az érzelmi támogatásról szól, itt található meg.

     

     

     

     

  2.  

    A harmadik rész:

    A bipoláris betegséghez való alkalmazkodás a munkahelyen, harmadik rész: érzelmi támogatás

    Publikálva: 2012. február 14. Szerző: Daniel Bader, Ph.D.

    Ez az írás a sorozat harmadik része. Az első részt, mely a megbélyegzésről és a betegség felfedéséről szól, itt található. A második rész, amely az időbeosztásról szól, itt található.

    Első látásra úgy tűnhet, hogy az érzelmi szükségletek nem tartoznak a munkaadó felelősségi körébe. Mindennek ellenére, nem tűnik úgy, hogy a munkaadók foglalkoznának a munkavállalók érzelmi szükségleteivel; viszont egy sor érzelmi fogékonyságot elvárnak mindenkitől a munkahelyi környezetben.

    Habár, az talán pontatlan kifejezése annak, ami egy munkahelyen folyik. A munkaadók foglalkoznak a dolgozóik érzelmi szükségleteivel, de mivel a mentális betegséggel nem érintett emberek hajlamosak sok hasonló típusú visszajelzésre válaszolni, ezért nem vesszük észre mi történik ilyen gyorsan. Visszajelzés a munkára, a munkahelyi környezet felépítésére, a dolgozók iránti tisztelet különböző formáira és így tovább, gondoskodni arról, hogy egy átlagos ember is maximális hatékonysággal működjön a munkahelyén. Ezt gyakran beépül egy ún. „fenntartó stratégiába”, mely által a munkaadók biztosak lehetnek benne, hogy meg tudják tartani a minőségi dolgozóikat.

    Sok bipoláris dolgozó egy kicsit más fenntartó stratégiát igényel. Habár a különböző fenntartó stratégiáktól megkívánják, hogy a bipoláris dolgozók kényelmesen érezzék magukat a munkában és még azt is, hogy maximális hatékonysággal dolgozzanak, ők tulajdonképpen egy méltányos körülmény részét képezik. Az, hogy a fenntartó stratégia mely részeit kell megváltoztatni, az dolgozónként és pozíciónként is változik.

    Munkahelyi környezet

    A bipoláris zavarral küzdő emberek gyakran nem boldogulnak bizonyos körülmények nélkül, melyek beleépülnek a fizikai munkakörnyezetbe. Amint már említettem a sorozat második részében, a bipoláris zavar gyakran egy klinikai fogyatékosság, amely azt jelenti, hogy csak bizonyos időközönként befolyásolja a dolgozókat, amikor epizódjaik vannak. Ennek ellenére, ha a dolgozóknak éppen nincsenek a legerősebb epizódjaik, nem jelenti azt, hogy teljesen tünetmentesek.

    Fény

    Sok bipoláris ember számára fontos tényező a fény. Valójában, sok, ha nem a legtöbb bipoláris ember hangulata bizonyos szezonális minták alapján változik. A legnagyobb részben ez egy egyszerű formában jelentkezik: a fény azonos a jóval. A sötét környezetben történő munka depresszióssá teheti a dolgozókat, akiknek olyan hangulatuk lesz, mint a szezonális érzelmi zavar esetében.

    Tehát, az első fontos körülmény az lenne, hogy a bipoláris dolgozóknak jól megvilágított munkahelyeken kell dolgozniuk. A bipoláris dolgozók igényelhetik, hogy az öltözőjük jól meg legyen világítva. Ez annyit jelent, hogy az öltözőt a közös iroda jobban megvilágított részébe kell helyezni, vagy egyszerűen csak több fényforrást kell használni.

    A napfény sokkal jobb a mesterséges fénynél. Ez nem jelenti egész pontosan azt, hogy ablakos irodájuknak kell lennie. Habár, a bipoláris betegek, akik különösen érzékenyek a fényre, igényelhetnek mesterséges napfényt, amely szélesebb spektrumban biztosít fényt, mint a szokványos világítás. Sok szezonális érzelmi zavarral küzdő ember már használja ezt a fajta világítást és ez széles körben elérhető.

    Szünetek

    Sok bipoláris ember, aki dolgozik néhány kevésbe súlyos epizódjában, szenvedhet az úgynevezett „pszichomotoros késleltetésben”. Ez a bipoláris zavar depresszív periódusának tünete, melytől úgy tűnik, hogy több a munka, mint ami valójában. A legsúlyosabb esetben, a pszichomotoros késleltetéstől szenvedő embereknek még az is nehezére esik, hogy az ágyból kikeljenek, de más bipoláris emberek gyakran tudnak dolgozni ennek az enyhébb formáiban.

    Mindenesetre, ha pszichomotoros késleltetéstől szenvedünk, minden kétszer vagy többször akkora erőfeszítést igényel, mint normál esetben. Éppen ezért a bipoláris embereknek gyakrabban kell szünetet tartaniuk, hogy összeszedjék magukat, mint más embereknek. Egy óra a normális szünetek között 2-3 órának tűnik. A pszichomotoros késleltetés állapotában, a bipoláris emberek hamarabb kiégnek, és sokkal több dolgot tudnak elvégezni, ha gyakrabban tarthatnak szüneteket (tekintetbe véve, hogy a szünetek miért a legfontosabbak a hatékonyság szempontjából).

    Ráadásul a szüneteknek kicsit hosszabb ideig kellene tartaniuk. Végeredményben, így a munka sokkal intenzívebbnek tűnhet. A szünetek gyakoriságát és hosszúságát mérlegelve, a bipoláris dolgozók többet fognak tudni teljesíteni a pszichomotoros nyugtalanság időszakaiban.

    A dolgozók elvárásai

    A bipoláris betegek sokszor nehéznek tartják, hogy megítéljék, ők milyen jól dolgoznak és hogy a többi ember mennyire boldogul a munkájában. Általánosságban, ha a bipoláris emberek rossz hangulatban vannak, akkor hajlamosak azt gondolni, hogy a munkájuk felesleges és hogy mindenki elégedetlen velük, akármilyen jó is a munkájuk. Épp ellenkezőleg, ha a bipoláris emberek emelkedett hangulatban vannak hajlamosak azt gondolni, hogy hihetetlen jó a munkájuk, még ha hibás is és úgy gondolják, hogy mindenki kitűnőnek tartja a munkájukat.

    Gyakori visszajelzés

    Végeredményben, sok bipoláris dolgozó sokkal közvetlenebb visszajelzést vár a munkájára, mint a többi dolgozó, éppen azért, hogy ezeket a hangulatokra épített feltételezéseket egy tárgyilagosabb értékelésre cseréljék. Hacsak a dolgozó éppen nincs benne egy súlyos epizódban, nem fogja figyelmen kívül hagyni a visszajelzést, feltéve, ha megkapja ezeket. Habár, a hasonló visszajelzések nélkül, egész egyszerűen kitalálják a sajátjukat.

    Ennek az a legegyszerűbb módja, ha egyszerűen beütemezünk heti egy visszajelző találkozót a felettesünkkel. Ennek nem kell tizenöt percnél hosszabbnak lennie, és a cél, hogy a felettes végigmenjen néhány olyan dolgon, amit a dolgozó mint magasabb, mind alacsonyabb minőségben is elvégzett. Ezzel a jól időzített visszajelzéssel, a dolgozó összpontosíthat arra, hogy mi az, amit jól csinál, míg kijavíthatja amit nem csinál olyan jól. Néhány plusz perc hetente remekül tudja arra ösztönözni a bipoláris dolgozókat, hogy elkerüljék azt a tendenciát, hogy folyamatosan mentségeket keressenek hibáikra.

    A projektek felosztása

    Mivel a bipoláris dolgozók gyakran bizonytalanok lehetnek, hogy hol törnek rájuk a hangulatváltozások, ezért azok a nagyobb projektek, amelyek nincsenek részekre osztva, gyakran nyomasztóak lehetnek számukra. Sok bipoláris ember megtanulta, hogy hogyan ossza fel a projekteket kisebb részekre, hogy ezt kompenzálja, de néha a dolgozók olyan nagy projekteket kapnak, amelyeket csak a felettesük tudna kisebb részekre bontani, és a munkavállaló sok részen dolgozik egyszerre. Egy módszer arra, hogy felülkerekedjünk ezen, az, hogy a projekteket több részre osztjuk, olyanokra, amelyek mindegyike külön sikeresen elvégezhető. Így lehetővé válik a bipoláris embereknek, hogy kisebb projektekre összpontosítsanak, amelyek kevésbé adnak okot az aggodalomra, ugyanakkor lehetővé teszik számukra, hogy hangulati ingadozásaikhoz igazítva osszák be a részeket.

    Általános támogatás

    A bipoláris zavarral leggyakrabban együttjáró zavar az aggodalom, ingerlékenységgel párosulva, vezet a leggyakrabban ahhoz, hogy a bipoláris emberek elhagyják a munkahelyüket. Azt gondolhatják, hogy az emberek nem szeretik őket vagy a munkájukat, és elkezdik valóban azt hinni, hogy a többi ember elkerüli vagy nem kedveli őket. Ez általában nem igaz, és a komolyabb epizódokat leszámítva, elég könnyen lehet hozzá alkalmazkodni.

    Az egyik legfontosabb dolog, amire egy bipoláris embernek szüksége van, az egy nyitott kommunikációs csatorna. Néhány bipoláris ember különösen jó a „ jó előadásban”, ami azt jelenti, hogy különösen nehéz észrevenni, hogyan érez, különösen, ha nem klinikai eset az illető. Néha egy dolgozó annyira rosszul érezheti magát, hogy haza kellene mennie, de ez rögtön nem magától értetődő. Minél nyitottabbak a kommunikációs csatornák, annál inkább jönnek oda hozzád.

    Pozitív megerősítés

    A legegyszerűbb módja, hogy elkerüljük a konfliktust, az, hogyha pozitív megerősítést biztosítunk a bipoláris munkavállalóknak. A változtatási elvekhez hasonlóan, általában a munkakörnyezet iránti aggályok sincsenek megfelelően körülbástyázva, és egyszerűen csak olyan valós dologgal kellene helyettesíteni, mint a munka iránti tisztelet. A pozitív megerősítés mindenesetre fontos a munkahelyen, de a bipoláris zavarral küzdő emberek esetében könnyű különbséget tenni egy munkahelyén maradó és egy munkahelyét elhagyó bipoláris dolgozó között.

    A bipoláris zavar nélküli emberek számára, a szükséglet a pozitív megerősítés magasabb szintjei iránt talán a nárcizmus egy fajtájának tekinthető, de a bipoláris emberek számára ez egy módja a betegség hatásainak kompenzálására. Nincs igazán korrekt szintje a pozitív megerősítésnek, csak egy korrekt szint minden egyes személynek.

    Krízis menedzsment

    Elég valószínű, hogy egy bipoláris zavarral küzdő embernek munka közben lesz epizódja. Szétzüllesztő is lehet és nagyon megronthatja a kapcsolatot a bipoláris munkavállaló és a kollégák között. Ebben az esetben a munkaadónak és munkavállalónak kell legyen terve arra az esetre, ha az epizód elkezdődik, annak érdekében, hogy a rombolás a lehető legkisebb legyen. A tervet előre ki kell dolgozni, mivel egy epizód közben nehéz vagy egyenesen lehetetlen lenne.

    Van néhány lépés, amit egy krízis alatt be kell tartani:

              előre állítsunk össze a dolgozóval egy listát a tünetekről, hogy milyen tünetekből alakulhat ki egy krízis.

              Beszéljünk nyugodtan azzal a dolgozóval, aki éppen krízisben van. Próbáljuk meggyőzni a dolgozót, hogy ne menjem el.

              Ha lehetséges, különítsük el a krízist átélő dolgozót a többi dolgozótól. Ezzel megelőzhetjük a rombolást és az eljövendő szégyenkezést a munkavállalónak.

              Legyen egy telefonlistánk, hogy kit kell hívni egy krízis esetén. Itt szerepelnie kell a családtagoknak vagy orvosnak. Ha senki nem elérhető, hívjuk a 911-et, vagy vigyük a dolgozót kórházba.

    Egy epizódnak önmagában nem kell fegyelmi ügynek lennie. A nap végén, ez egy betegség tünete. Az orvosi ügyek romboló hatásúak lehetnek, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy az illető bármi rosszat tett volna ( például George H. W. Bush hányása egy japán banketten).

    Végkövetkeztetés

    A bipoláris zavarral küzdő dolgozóknak speciális érzelmi szükségletei lehetnek. Ez nem jelent könyörgést a figyelemért vagy túlzott dicséretet, pusztán csak kompenzálást azért, hogy az érzelmi epizódjaik, még ha azok nem klinikaiak is, megnehezítik számukra, hogy pontosan megbecsüljék a saját munkájukat és kapcsolataikat. Egy megfelelő munkakörnyezet kialakításával, beleértve a visszacsatolás bizonyos típusait és egy megfelelő krízis terv összeállításával, a bipoláris dolgozók gyakran képessé válnak hatékonyabban dolgozni a munkahelyükön.

    Ez a sorozatunk harmadik része. Az első rész, a megbélyegzésről és beismerésről itt található. A második rész, az ütemezésről itt található.

     

Vélemény, hozzászólás?