A gödör mélyén vagyok.
Járok fel-alá a lakásban, mint az állatkerti tigris a körülzárt ketrecében. Céltalanul. Feszülten. Ki szeretnék törni a lelkem mélyén, a kitörést elnyomja valami. Nem tudom mi az. Gépiesen megborotválkom, fogat mosok, lefürödök. Mintha ezzel már teljesítettem volna a napi feladatot. Már nem tudom hány kávét ittam. Elfogyott a cigim. Ez tudom, hogy ki fog mozdítani a lakásból előbb utóbb, mert bár van itthon dohányom, de a töltött cigi erős, és megfájdul tőle a fejem.
Tegnap is sok cigit szívtam. Reggel 6-kor migrénes fejfájásra ébredtem ettől. Két Cataflam. Vissza az ágyba, vert a víz, de ha elalszom, talán arra ébredek, hogy elmúlt.
Délelőtt 11-kor felébredtem. Nincs áram. Nincs net. Körülvesz a magány és a csend.
Valami értelmeset kellene csinálni. Lenne mit. Rengeteg feladatom van, amit magamnak tűztem ki célul. De csak ülök. Még egy cigi és egy kávé. Már délután fél három van. Még nem ettem semmit. De a gyógyszer úgyis hízlal, akármit teszek. Nem érzek éhséget. Csak fájdalmat érzek a lelkemben. Szeretném, ha valaki átölelné a lelkem. Megsimogatná. Némán. Gyengéden. Nem úgy, hogy rámfekszik, és agyonnyom, és követel. Simogatnám a fejét, hogy szeresse a lelkem.
Várom azt a pillanatot, amikor a testem, mint egy érzéketlen gép megindul és elmegy cigiért meg kenyérért.
Tervek. Álmok. Vágyak. Akár teljesülhetnének is, de az idő már elhaladt feledtük. Pedig szeretném őket megvalósítani. Annyi mindent szeretnék. De gúzsba köt a jelen. De ettől még szeretem ezeket az álmodozásokat. Elképzelni, hogy mi lenne ha. Álmaimban vannak a sikerélményeim, mert ott megvalósítom a kitűzött célt.
De a valóság kegyetlennek tűnik számomra. Mintha direkt kínozna. Mindentől megfoszt amit szeretnék.
Elmegyek cigiért.
Szerző:
