A magány, a szorongás és a düh árnyékában rejtőzve írom ezt a pár sort. Néhány napja még olyan sok remény volt bennem, hova tűnt, hova ment el? Már a remény sem szeret? Úgy beszélgetnék, de nem megy. Nem tudom, hogy kell. Nem szoktunk sohasem. A fülcsengés monoton dallama töri csak meg a szoba végtelen csendjét, fejemben a gondolatok örvényként kavarognak, örökké viaskodnak egymással, egy sötétebb mindig kitúrja az előzőt, pörögnek egymást váltva, mint egy filmszalag képkockái. Néha éjszakára lenyugszanak kicsit, de még olyankor sem kapcsolnak ki. Soha nincs csend. Se a fülemben, se a fejemben.
Az egyetlen boldogságot az álmaim jelentik, azok közül is csak az éberek, az éjjeliek sokkal sötétebbek és nyomasztóbbak, sosem hagynak eleget aludni. Ebből táplálkozik az egyre növekvő dühöm, elkeseredésem és a depresszióm. Meg fáradt is vagyok, de az csak mellékes.
Nincs kiút. Nincs. Hosszú évek óta keresem, és ha ennyi idő alatt nem találtam meg, sanszos, hogy nem létezik. Az is lehet, hogy a nagy sötétségben minduntalan csak körbe-körbe futkostam. De hol találom a fényt? Senki sem akarja nekem megmutatni. Nem is látják, mit érzek. De önző dolog felhívni rá a figyelmet, hiszen ez csak az én bajom, nekem kell megoldanom. De ne csodálkozz, ha ellöklek magamtól, ha a legrosszabb pillanatban csak én voltam ott saját magamnak. Pedig én mindig megkérdezem tőled, mi a baj. Te meg csak nekem esel, vagy szimplán észre sem veszed.
Miért?
Annyiszor felmerült már bennem ez a kérdés, főleg a sok órát igénybe vevő művtöriesszék írása közben hajnali háromkor. De igazán csak most érzem, mekkora a baj – mire már az összes esszét megírtam és beadtam.
Mérges vagyok az egész világra.
Őrizheted az emlékeimet, ha soha nem voltál igazán a részük, hiába.
Csend. Úgy szeretném hallani a csendet, csak egy fél percre. Már nem is emlékszem, milyen.
Tömény, tengernyi szomorúság.
Persze lássam meg magam körül a jót és a szépet, de bennem ki fogja, ki AKARJA meglátni? „Mennyivel jobban nézek ki, már újra önmagam vagyok, már nem is vagyok olyan vékony!” De jó! Két kilót fogytam azóta, egyre inkább eltemet a gondolatok lavinája és minden életkedvem elment. De örülök, hogy a dupla harisnyától vastagabbnak tűnök, a viccelődéstől meg boldognak. Megnyugtató, hogy nem kell foglalkozni a problémákkal. Ugye? Legalábbis neked!
„Ne legyek csendes, de ha megszólalok, csupa vidámság áradjon a csinos kis számból. Ne legyek feszült, se negatív, sőt, inkább váltsunk témát!” Oké. Váltsunk, csak döntsd el, hogy neked mondjam el, vagy másnak! Sőt, tudod mit, magamba is fojthatom. Nem okoz gondot, legalább két évtizede ezt csinálom. Illetve csak annyi ideje, plusz-mínusz egy év. De abban reménykedtem, hogy te majd meghallgatsz.
Elfáradtam. Elfogyott az erőm. Nem látom a kiutat. Csend. Csak csendet szeretnék.
Körülöttem, a fejemben, a fülemben.
Csak ölelj meg szorosan, és ne szólj semmit
Szerző:
Kedves hearmenow,
gondolkodtál már azon, hogy szakemberhez menj? Segítene feldolgozni az érzéseidet!
Eszter
Kedves Eszter!
Köszönöm, hogy megkérdezted. Igen, rászántam magam, egy hónapja voltam először pszichiáternél. Kaptam gyógyszert illetve pszichológust is, nála ma voltam harmadjára. Nagyon izgultam még mindig, de már több dolgot sikerült vele megosztanom, mint az első két alkalommal. Legutóbb dühösen jöttem el tőle, most inkább megnyugtatott. Őszintén remélem, hogy segíteni fog hosszútávon
„Ne legyek csendes, de ha megszólalok, csupa vidámság áradjon a csinos kis számból. Ne legyek feszült, se negatív, sőt, inkább váltsunk témát!”
Istenem, hát ez nagyon ismerős :'(
„Ne legyek csendes, de ha megszólalok, csupa vidámság áradjon a csinos kis számból. Ne legyek feszült, se negatív, sőt, inkább váltsunk témát!”
Istenem, hát ez nagyon ismerős :'(
🙁 Annyira tud fájni. Ilyenkor azt érzem, még jobban belém szorul az, ami már kezdett volna „kitörni”, és még jobban bezárkózom.