Nem tudom, hogy avval, ha cselekszem valamit inkább behódolok vagy lázadok?
Azt tudom, hogy nagyon vonakodva teszek meg bármit és rosszul érzem magam tőle, ha megteszem. De ha nem, attól is.
Ez is hozott dolog: ha behódolok, szenvedek, ha lázadok, bűntudatom van.
Ez tart a nagy nullán.
Hol van az, hogy ÉN mit akarok?!?
Szerző:
Blog kommentek: 984Blog bejegyzések: 18Regisztráció: 12-10-2015
A cselekvést szerintem felesleges a „lázadok,behódolok” szavakkal értelmezni.
Célt kéne kitűzni,mit akarsz te,úgy őszintén bevqallani magadnak,mit akarok az élettől?
Család,gyerek,feleség/férj,munka,alkotás,tanulás,csatározás magammal,vagyis magaddal,másokkal,mit akarsz(és nem „szeretnél”,ez egy enyhe kifejezés,mindig utáltam).
Cél,és azt végrehajtani,a képességekhez,lehetőségekhez mérten a legjobban.
Mivel szembe hódolsz be? Mivel szemben lázadsz?
Nem okoskodni akartam.
Esetleg tudsz példát hozni arra, hogy mi az, amit meg kéne csinálni (már régen rossz) és mi az, amit mondjuk tényleg szeretnél, csak esetleg tartasz attól, hogy nem fog menni?
Érdekesek a szavak. Behódolás, lázadás. Az egyik „elfogadást” jelenthet akár, a másik „el nem fogadást”. Behódolok, tehát megteszem, amit várnak tőlem vagy amit várok magamtól, de nagyon rossz szájízzel. Lázadok, de nem tartom jogosnak a lázadást.
A lázadás jó. Nem mindegy, hogy milyen utat választasz hozzá. Martin Luther King meg Gandhi értettek a jó fajta lázadáshoz.
Érdekes, nálam is ez van mostanában. Ha szólok, akkor nem biztos jól szólok helyzetnek megfelelően és helyes, illendő viselkedéssel.
És amikor azt gondolom, húú,,, az erő áthatott úgy beszéltem mások előtt, akkor meg annak a felelősége terhel, hogy vajona másik hogyan élte meg amit mondtam, nem ejtett-e félre és vajon nemcsak azért nyitottamki a számat, hogy figyeljenek rám….és ha neadjisten jól szóltam, vajon legközelebb is tudom e a jobb formámat hozni?
No persze barátok azért kellnek, és az emebr nyitogatja a kauit, nem jó bezárva lenni önmagunkban. Vajon nem nevetnek-e ki? vagyon kitárulkozhatok-e, nálam ez van, mert őszínte és naív vagyok. A mai ember csak akkor viselkedik helyesen ha pléh pofával rezzenéstelen arccal elsétál embertársa mellett, mégha utat enged nekem (járdára parkolt egy nő kinyitotta a kocsi ajtót, nem tudtam elmenni a járdán, de mikor látta, hogy nem férek el, becsukta miattam, én mondtam köszi, de ő semmit sem válazolt. )és megköszönöm, akkor se nyög oda semmit, hogy szívesen.
Egy új divat van kialakulóban: az egymás iránti közöny az utcán.
Ha nincs munkája az embernek és klubba vagy gyülibe se jár, akkor hogyan barátkozzon???
Talán jobb, ha az ember a szavaiddal élve a nagy nullán tartózkodik. akkor őt sem bántják és ő se bánt másokat.
a mértéket belőni mindig mindenkor emberi kapcsolatainkban nagyon nehéz… bocs, hogy ennyit írtam, csak ez jött ki.
Ha bűntudat követi a lázadást, az már rég rossz.
Igen, ez ismerős, megérne egy új blogbejegyzést is.
Így nevelkedtem vagy szocializálódtam, mit tudom én, hogy szeretet van, kellene, hogy legyen.
Tudom, hogy nem lehet és nem is kell mindenkit szeretni és hogy mindenki szeressen, de a közönnyel, ellenszenvvel – akár az enyém, akár másoké, nem tudok mit kezdeni.
Ezért sem szeretek kimenni az utcára, mert nem tudom az embereket egy természetes közegnek tekinteni, mint a fákat meg az utakat.
Gondolom ezt valahol a belső szülő váltja ki, azért behódolás és lázadás.
Ha már le kell vinnem a szemetet, fel kell fújni magam, mintha valami háborúba indulnék és hiába utána jobb érzés, hogy végre tiszta a kuka, ez olyan könnyen elfelejtődik pár órán belül, hogy ihaj.
Nincsenek énhatáraim, nem nagyon tudom, hol vagyok én, hol kezdődik a másik és azt főleg nem, hogy én valójában mit akarok.
Hogy mit nem akarok, az valahogy könnyebb.
értem.