Ahj…napok óta újra és újra elkezdem ezt a bejegyzést, akarok róla írni, de vhogy elszállnak a gondolataim, amint nekilátok.
A drogokról akarok írni meg arról, hogy mit jelentenek nekem. Merthogy imádom, magasztalom őket, éltetnek, de gyűlölöm már minden együtttöltött percünket és mégis, végül minden alkalommal nekik szavazok bizalmat.
Régen ez másképp volt, szerettem kacérkodni velük, de nyeregben voltam és abban teljesen bizonyos, hogy ki hozza a döntéseket. Ma már szeretem azt mondani, hogy függő vagyok, ezzel sok kérdésre fátylat tudok borítani és talán felelősséget sem kell vállalni egy-egy elbaltázott, majd végül elódázott ügyért. Így vagyok én meg a függőség, aki csak úgy itt termett; erről én ugyan nem tehetek, jött és magával vitt. Majd élünk boldogtalanul, míg meg nem halunk!
De ki vállal felelősséget értem, a mámorban szétmállott éveimért, a boldogtalan életemért?
Én vagyok a döntéshozó.
Csak ma! A lovas irányítja a lovat és nem fordítva.
Szerző:
Pontosan milyen drogokkal élsz?
Fuu…ettem, ittam, szívtam, fújtam már mindent, amit lehet! Ami magával ragadott az eleinte az alkohol volt, de szerencsére néhány év után ráuntam, fizikailag eléggé megviselt meg hát nem is állt jól. Ha már pusztítom magam, akkor legalább elegánsan.
Aztán jó barátként és örök szerelemként érkezett a spanglizás intenzíven. Szintetikus drogokat is használok, de ma már mértékkel, ebből egy év ment le intenzíven, de nem bírta a lelkem, teljesen kifacsart. Üresebb lettem tőlük, mint valaha… erre valahol kicsit büszke is vagyok, hogy ma már tudatosan és ártalomcsökkentve tudom őket használni és nem szaladtam velük a mélybe bármennyire csábító is volt. Egy időben antidepresszánsokat is eszegettem, de nem akartam gyógyszeres lenni, szóval inkább csak füstöltem.
A pszichedelikumokat egy egészen más lapon említeném. Óriási tisztelettel vagyok feléjük, csak mértékkel, nagyon ritkán és úgymond szertartásosan, önismereti céllal használom.
Ami rámragadt és nem tudok vagy nem akarok szabadulni tőle, az a spangli. Imádom ezt az istennőt, de mint szinte minden szenvedély egy idő után ellenem fordult. Bizonyos szempontból nagyon alattomos szernek tartom, rövidtávon szinte nincs is mellékhatása. Nagyon meggyőző, h nem alakul ki fizikai függőség, sok helyen állítják, h pszichés sincs, de ez nem így van. Hosszútávon ez is felemészt mentálisan, tönkrevágja a memóriát és esetemben felerősíti a szorongásokat és a paranoid képzeteket is és mégis…
Ja meg hát az összes hétköznapi drog, de az ugye nem számít, mert társadalmilag elfogadott így a szomszéd Katika is tolja mindegyiket, de nem lesz tőle narkós.
Fuu…ettem, ittam, szívtam, fújtam már mindent, amit lehet! Ami magával ragadott az eleinte az alkohol volt, de szerencsére néhány év után ráuntam, fizikailag eléggé megviselt meg hát nem is állt jól. Ha már pusztítom magam, akkor legalább elegánsan.
Aztán jó barátként és örök szerelemként érkezett a spanglizás intenzíven. Szintetikus drogokat is használok, de ma már mértékkel, ebből egy év ment le intenzíven, de nem bírta a lelkem, teljesen kifacsart. Üresebb lettem tőlük, mint valaha… erre valahol kicsit büszke is vagyok, hogy ma már tudatosan és ártalomcsökkentve tudom őket használni és nem szaladtam velük a mélybe bármennyire csábító is volt. Egy időben antidepresszánsokat is eszegettem, de nem akartam gyógyszeres lenni, szóval inkább csak füstöltem.
A pszichedelikumokat egy egészen más lapon említeném. Óriási tisztelettel vagyok feléjük, csak mértékkel, nagyon ritkán és úgymond szertartásosan, önismereti céllal használom.
Ami rámragadt és nem tudok vagy nem akarok szabadulni tőle, az a spangli. Imádom ezt az istennőt, de mint szinte minden szenvedély egy idő után ellenem fordult. Bizonyos szempontból nagyon alattomos szernek tartom, rövidtávon szinte nincs is mellékhatása. Nagyon meggyőző, h nem alakul ki fizikai függőség, sok helyen állítják, h pszichés sincs, de ez nem így van. Hosszútávon ez is felemészt mentálisan, tönkrevágja a memóriát és esetemben felerősíti a szorongásokat és a paranoid képzeteket is és mégis…
Én ismertem olyat, akit a spangli teljesen kifordított, tehát úgy gondolom, nagyon is nagy hatása van az emberre. Én mondjuk semmit sem tapasztaltam nála, kétszer próbáltam, egyiknél nulla élményem volt vele kapcsolatban, a második próbálkozásnál pedig csak a lábam zsibbadt el. Szóval nem volt túl sok motivációm a folytatásra. 🙂
Én a dohányzásról nem tudok leszakadni. Öt évig rendszeresen és nagy mennyiségben toltam, aztán volt kb. 2 teljesen mentes évem, de folyamatosan álmodtam vele, és kívántam. Mostanság újra dohányzok, de igyekszem tényleg csak akkor szívni, mikor a legesleginkább ki vagyok éhezve rá.
Az alkohol nekem nagy szerelmem volt, bár sosem tudtam mértéktartó lenni vele. Ha egy pohárral megittam, az lett a vége, hogy kevertem már mindent mindennel, és csináltam ezt hányásig-ájulásig. (Ami tudom, nem túl elegáns, de hát ez van.) Most alkoholt sem iszom.
Nyugtatóra ittam egyszer alkoholt, mikor egyszer nagyon túlpörögtem, és nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy pillanat alatt nullára szedálta az agyi képességeimet. Hasznos volt olyan értelemben, hogy lenyugtatott, de az igazi célom nem az, hogy egyáltalán ne tudjak gondolkodni, hanem hogy csak bizonyos dolgokra ne gondoljak. Így ezt se csináltam többször.
Egyéb drogok: ha lett volna ismerősöm, akinek a révén hozzájuthatok ilyesmihez, úgy a húszas éveim elején biztos, hogy végigpróbálok mindent. Akkor nagyon be voltam gőzölve (bár olykor most is). De sajnos nem voltak ilyen ismerőseim. Most meg már egy olyan kapcsolatban élek, amelyben semmiféle függőség nincsen tolerálva, igazából még a bagó sem. Úgyhogy amikor csak tehetem, mellőzöm a bűnös szenvedélyeimet, mert el akarom kerülni, hogy kényelmetlenséget okozzak a páromnak, na, meg nem mondom, ha szidnak az ilyenek miatt, kicsit szégyellem is magamat, és az se a legjobb érzés.
Ja, meg az örök függőség mindig is a szex volt. Imádtam csinálni, és imádtam, ha olyan partnerem volt, aki szintén imádta. 🙂 Aztán ez is egy kicsit betorzult, igények szintjén eléggé elmentem bdsm irányba, és erre soha nem találtam olyat, aki igazán vevő lett volna. (Mondjuk úgy, hogy kevés ember szereti, ha verik.) Úgyhogy most ilyen téren is parkolópályán vagyok, igyekszem megelégedni a hétköznapi, békés együttlétekkel…. és persze, lenyomni magamban a tomboló (és abnormális) unalomérzetet.
Összességét tekintve azonban nem rossz dolog, mikor visszafognak. Magamnak én képtelen vagyok korlátokat szabni, és ha nem teszi meg ezt valaki a számomra a környezetemben, akkor igazi vadállattá változok. Agresszív leszek, önző, szadista és tolakodó. Volt olyan kapcsolatom, ahol az égvilágon mindent toleráltak nekem, és én el is követtem annyi aljasságot az aktuális társam ellen, amennyit csak a vele töltött idő megengedett. Persze, iszonyatos mértékű energiát, impulzivitást és kreativitást éreztem magamban, amely volt annyira részegítő, hogy néha még ma is hiányozzon ez az életérzés – de visszatekintve azt is látom, hogy egy bizonyos ponton túl már nem voltam ura magamnak, és teljesen szétestem. Teljesen elvesztettem a következetességemet, és lesüllyedtem egy ösztönlényszintre. Persze, ennek a sokat megengedő (és valószínűleg pszichológiai értelemben „társfüggő”) párnak nagyon vonzó jelenségként tűntem fel ezekkel a tomboló energiákkal, de utólag visszatekintve már ő maga is hálás, hogy kikerült az általam gerjesztett örvényből.
Szia tétova! Nagyon szépen írsz, szívesen olvasnám, ha megírnád a drogos tapasztalataidat, különösen az önismereti utazásokat. Különös, hogy antidepresszánst (legális szert) nem akarsz szedni, de a drogokkal összebarátkoztál. Mi lehet ennek az oka?
Szia tétova! Nagyon szépen írsz, szívesen olvasnám, ha megírnád a drogos tapasztalataidat, különösen az önismereti utazásokat. Különös, hogy antidepresszánst (legális szert) nem akarsz szedni, de a drogokkal összebarátkoztál. Mi lehet ennek az oka?
Szerintem egyszerű a képlet. A gyógyszerektől betegnek érzi magát az ember. A drogoktól érdekesnek.
Én is pörgök itt azon, hogy a lítium így méreg meg úgy méreg. De ha elém rakna akárki egy kis színes tablettát, és azt mondaná, ettől így meg úgy kitágulna a tudatod, vagy erre vagy arra a problémádra jó lenne, azt se kérdezném, a tabletta miből van.
Köszönöm. Ritkán szoktam irogatni, de most egészen megjött a kedvem. Mesélek majd a tripekről is, amikor felbugyog bennem.
Bár legális, de az antidepresszánsok esetében is öngyógyszereztem, ezt viszont jobbnak láttam elhagyni. Az tényleg különös, hogy ez jobban megijesztett, mint a rendszeres szerhasználat. Tudom, hogy valószínűleg az volna a legjobb, ha elmennék terápiára és elfogadnám az esetlegesen szükséges gyógyszereket, de ehhez még nem tudtam leépíteni a félelmeimet meg leginkább a szégyenérzetemet. Vannak részeim, amiket egyáltalán nem tudok kontrollálni, ez fáj és gyakran érzem azt, hogy vágyódok aziránt, hogy a kezembe vehessem az irányítást. Minél kevésbé tudok kontrollálni annál jobban vágyom azokat a tereket, ahol én dönthetek. Valahogy így vagyok a szerhasználattal is. Nehéz a gondolat, hogy önszántamból kiadjak még valamit a kezemből. Innen fenyegető az intervenció lehetősége.
Sosem tették elém, mindig kerestem a bajt. Nem volt rossz társaság, amibe belekeveredtem és belevittek a rosszba. Mindig is foglalkoztattak a tudatmódosítószerek, sokat olvastam róluk, előadásokat hallgattam. Általában jól tájékozott és elővigyázatos voltam bármelyik szert próbáltam, az ártalomcsökkentésre is mindig odafigyeltem. Igazából csak nem gondoltam magamról, hogy ez magával ránt, hogy ennyire a szivemhez nő.
És igen, azt hiszem, a gyógyszerektől betegnek érezném magam, így meg csak elesettnek.
Köszönöm. Ritkán szoktam irogatni, de most egészen megjött a kedvem. Mesélek majd a tripekről is, amikor felbugyog bennem.
Bár legális, de az antidepresszánsok esetében is öngyógyszereztem, ezt viszont jobbnak láttam elhagyni. Az tényleg különös, hogy ez jobban megijesztett, mint a rendszeres szerhasználat. Tudom, hogy valószínűleg az volna a legjobb, ha elmennék terápiára és elfogadnám az esetlegesen szükséges gyógyszereket, de ehhez még nem tudtam leépíteni a félelmeimet meg leginkább a szégyenérzetemet. Vannak részeim, amiket egyáltalán nem tudok kontrollálni, ez fáj és gyakran érzem azt, hogy vágyódok aziránt, hogy a kezembe vehessem az irányítást. Minél kevésbé tudok kontrollálni annál jobban vágyom azokat a tereket, ahol én dönthetek. Valahogy így vagyok a szerhasználattal is. Nehéz a gondolat, hogy önszántamból kiadjak még valamit a kezemből. Innen fenyegető az intervenció lehetősége.
Mi okoz neked szégyenérzetet? Azt szégyelled, hogy nem vagy jól? Vagy attól tartasz, hogy egy pszichiátriai diagnózis megbélyegez?
Nehéz bevallanom, még magamnak is, hogy hogyan bánok magammal. A környezetem a legtöbbször nem érti, hogy miért vagyok ilyen és úgy érzékelem, hogy bántanak emiatt. Az évek alatt gondosan, mint időközben kiderült a saját káromra felépített kifelé mutatott kép nagyon távol áll attól, ahogyan valójában érzem magam.(sztem ezt is a szégyenérzet miatt alakítottam így) Féltem a környezetemet attól, hogy sokkolja majd őket az állapotom. Úgy veszem észre, hogy az alapműködésem is hasonló elven alapszik; meg kell védenem másokat magamtól, a terheim súlyától. A traumák után is így viselkedtem, nem mutattam ki, hogy min megyek keresztül, nem akartam másokat terhelni a nehézségeimmel és ragaszkodom a képhez, amit mutatok magamról. Azt hiszem a gyengeséget szégyellem, pedig kezdem felismerni, hogy igazán ahhoz kell erősnek lennem, hogy beleálljak, felvállaljam azt, amiben vagyok. S még az is beugrik itt, hogy gyerekként „szégyelld el magad, menj fel a szobádba” volt a reakció a viselkedésemre. Ezt elhittem és mintha beült volna a fejembe, hogy el kell bújnom és szégyellnem kell magam azért amilyen vagyok.
Fuu…ettem, ittam, szívtam, fújtam már mindent, amit lehet! Ami magával ragadott az eleinte az alkohol volt, de szerencsére néhány év után ráuntam, fizikailag eléggé megviselt meg hát nem is állt jól. Ha már pusztítom magam, akkor legalább elegánsan.
Aztán jó barátként és örök szerelemként érkezett a spanglizás intenzíven. Szintetikus drogokat is használok, de ma már mértékkel, ebből egy év ment le intenzíven, de nem bírta a lelkem, teljesen kifacsart. Üresebb lettem tőlük, mint valaha… erre valahol kicsit büszke is vagyok, hogy ma már tudatosan és ártalomcsökkentve tudom őket használni és nem szaladtam velük a mélybe bármennyire csábító is volt. Egy időben antidepresszánsokat is eszegettem, de nem akartam gyógyszeres lenni, szóval inkább csak füstöltem.
A pszichedelikumokat egy egészen más lapon említeném. Óriási tisztelettel vagyok feléjük, csak mértékkel, nagyon ritkán és úgymond szertartásosan, önismereti céllal használom.
Ami rámragadt és nem tudok vagy nem akarok szabadulni tőle, az a spangli. Imádom ezt az istennőt, de mint szinte minden szenvedély egy idő után ellenem fordult. Bizonyos szempontból nagyon alattomos szernek tartom, rövidtávon szinte nincs is mellékhatása. Nagyon meggyőző, h nem alakul ki fizikai függőség, sok helyen állítják, h pszichés sincs, de ez nem így van. Hosszútávon ez is felemészt mentálisan, tönkrevágja a memóriát és esetemben felerősíti a szorongásokat és a paranoid képzeteket is és mégis…
Én ismertem olyat, akit a spangli teljesen kifordított, tehát úgy gondolom, nagyon is nagy hatása van az emberre. Én mondjuk semmit sem tapasztaltam nála, kétszer próbáltam, egyiknél nulla élményem volt vele kapcsolatban, a második próbálkozásnál pedig csak a lábam zsibbadt el. Szóval nem volt túl sok motivációm a folytatásra. 🙂
Én a dohányzásról nem tudok leszakadni. Öt évig rendszeresen és nagy mennyiségben toltam, aztán volt kb. 2 teljesen mentes évem, de folyamatosan álmodtam vele, és kívántam. Mostanság újra dohányzok, de igyekszem tényleg csak akkor szívni, mikor a legesleginkább ki vagyok éhezve rá.
Az alkohol nekem nagy szerelmem volt, bár sosem tudtam mértéktartó lenni vele. Ha egy pohárral megittam, az lett a vége, hogy kevertem már mindent mindennel, és csináltam ezt hányásig-ájulásig. (Ami tudom, nem túl elegáns, de hát ez van.) Most alkoholt sem iszom.
Nyugtatóra ittam egyszer alkoholt, mikor egyszer nagyon túlpörögtem, és nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy pillanat alatt nullára szedálta az agyi képességeimet. Hasznos volt olyan értelemben, hogy lenyugtatott, de az igazi célom nem az, hogy egyáltalán ne tudjak gondolkodni, hanem hogy csak bizonyos dolgokra ne gondoljak. Így ezt se csináltam többször.
Egyéb drogok: ha lett volna ismerősöm, akinek a révén hozzájuthatok ilyesmihez, úgy a húszas éveim elején biztos, hogy végigpróbálok mindent. Akkor nagyon be voltam gőzölve (bár olykor most is). De sajnos nem voltak ilyen ismerőseim. Most meg már egy olyan kapcsolatban élek, amelyben semmiféle függőség nincsen tolerálva, igazából még a bagó sem. Úgyhogy amikor csak tehetem, mellőzöm a bűnös szenvedélyeimet, mert el akarom kerülni, hogy kényelmetlenséget okozzak a páromnak, na, meg nem mondom, ha szidnak az ilyenek miatt, kicsit szégyellem is magamat, és az se a legjobb érzés.
Ja, meg az örök függőség mindig is a szex volt. Imádtam csinálni, és imádtam, ha olyan partnerem volt, aki szintén imádta. 🙂 Aztán ez is egy kicsit betorzult, igények szintjén eléggé elmentem bdsm irányba, és erre soha nem találtam olyat, aki igazán vevő lett volna. (Mondjuk úgy, hogy kevés ember szereti, ha verik.) Úgyhogy most ilyen téren is parkolópályán vagyok, igyekszem megelégedni a hétköznapi, békés együttlétekkel…. és persze, lenyomni magamban a tomboló (és abnormális) unalomérzetet.
Összességét tekintve azonban nem rossz dolog, mikor visszafognak. Magamnak én képtelen vagyok korlátokat szabni, és ha nem teszi meg ezt valaki a számomra a környezetemben, akkor igazi vadállattá változok. Agresszív leszek, önző, szadista és tolakodó. Volt olyan kapcsolatom, ahol az égvilágon mindent toleráltak nekem, és én el is követtem annyi aljasságot az aktuális társam ellen, amennyit csak a vele töltött idő megengedett. Persze, iszonyatos mértékű energiát, impulzivitást és kreativitást éreztem magamban, amely volt annyira részegítő, hogy néha még ma is hiányozzon ez az életérzés – de visszatekintve azt is látom, hogy egy bizonyos ponton túl már nem voltam ura magamnak, és teljesen szétestem. Teljesen elvesztettem a következetességemet, és lesüllyedtem egy ösztönlényszintre. Persze, ennek a sokat megengedő (és valószínűleg pszichológiai értelemben „társfüggő”) párnak nagyon vonzó jelenségként tűntem fel ezekkel a tomboló energiákkal, de utólag visszatekintve már ő maga is hálás, hogy kikerült az általam gerjesztett örvényből.
Szexfüggő voltam én is azt hiszem, elképesztő mód feltöltött, mikor az ujjam köré csavartam és megszereztem a zsákmányt. Ezzel évekig elvoltam és úgy éreztem, hogy teljesen rendben van ezt élvezni és csinálni, szíves-örömest hangoztattam is. Rengeteg partnerem volt, de csak idővel vettem észre, hogy ez a vágy kielégíthetetlen, egyre több kellett, hogy elégedett legyek. Aztán próbáltam ezt visszafogni magamban az erkölcs nevében, nem akartam, hogy megbélyegezzenek emiatt. Egy idő után el kezdett foglalkoztatni, hogy vajon tudják e rólam, hogy ilyen vagyok és szégyelltem magam, hogy ilyen úton jutok erőhöz. Valahol ezt is ugyanolyan abuzív használatnak éreztem, mint eleinte a szintetikus szerek fogyasztását.
Egyébként azt sajnálom, hogy itthon nem engedélyezik a tudatmódosítók terápiás felhasználását. Terapeutával szerintem hihetetlen és gyors eredményeket lehetne elérni, pláne MDMA-val vagy LSD-vel. Úgy tudom, hogy Szummer Csaba vezette az itthoni kutatásokat ezügyben, mindenestre én leginkább az ő értekezéseit ismerem a témában és szeretem.