Csak lefelé

Csak lefelé

 

Egy tiz emeletes bérház tetején álldogál, és nézi az életet, ami a szeme előtt van. A sok autót, ahogy jön és megy, mindenki céllal bolyong a nagyvilágban. Valaki a családjához megy haza, valaki a barátaihoz siet, hogy jól mulatva töltsék a délutánukat, esetleg valaki csak a boltba siet el. Ő, csak állt. Céltalanul, mosolyogva, néha megremegve hisz az időhöz képest, csak egy vékony kabátka fedte gyenge testét. Annyira nyugodtnak érezte magát, mikor csak feljött ide, és nézte a kilátást. Itt fent minden olyan másnak tűnt számára. 

Percek, sőt lehet inkább órák teltek el miközben nézte az elé terülő tájat. Folyamatosan remegési hullámok gyötörték, fogai össze-össze koccantak, de nem akart elindulni hazafelé, ahol meleg fogadhatná. Sőt, már egyáltalán nem akart az otthonnak nevezett valami ajtaján belépni. Valami más ajtaján akart átlépni. Ahonnan nincs visszatérés. 

Telefonját óvatosan kihúzva zsebéből oldja fel azt, majd megkeresve egyik ismerőse számát, egy smst kezd el irni neki.

‘Ha látni szeretnél még, jobb ha sietsz.’

Ahogy leirta, kezébe tartva a telefont, kissé elnevette magát. Mint egy őrült. Furcsa, öblös nevetése másnak rémisztő lehetett volna, de mivel nem volt rajta kivűl senki a tetőnél igy ez pontosan nem volt megállapitható. Majd a nevetés egyszer csak elhalt, és könnyek váltották fel helyét. Újra a telefonja képernyőjére nézett, és újabb üzenetet irt le, nem figyelve, hogy barátja üzenetekkel bombázza, hogy reméli nem ott van ahol ő gondolja, és várja meg azonnal Őt. 

‘Sajnálom, most nem tudsz megmenteni engem. Sajnálom, egyszerűen nincs kiút ebből.’

Könnyei patakokban folytak, már nem azért rázkódott teste, mert fázott volna, hanem a keserűségtől, a búcsúzkodástól. Nem gondolta, hogy bárki sirni fog majd miatta, hogy hiányolni fogják Őt. Jelentéktelen embernek vallotta magát. Akire senki sem figyel, még akkor sem mikor egyedül Ő beszél. Szaggatottan véve a levegőt végül, egy utolsó üzenetet továbitott neki, mielőtt kikapcsolta volna telefonját. 

‘Hivd fel az embereket akiket ismertem, és mond meg nekik, hogy szerettem őket, hiányozni fognak. Azonban, nem sajnálom.’ 

Ahogy a készüléket letette a földre, erőt véve végtagjaiba felmászott a tető szélére, hogy egy lépésnyire legyen tőle az út, amit ő választ saját magának. 

 

-Hivd fel az embereket akiket ismertem, és mond meg nekik, hogy szerettem őket, hiányozni fognak,

Sajnálom.

 

El is rugaszkodott, majd mint egy gyönyörű madár repülni kezdett. Nem szenvedett, közben azoknak az embereknek az arcai jutottak eszébe, akik egykor kedvesek voltak neki, és szivében azt üzente nekik, jobb lesz igy, ne bánkódjatok, hisz az élet elenyésző, és a tiétekre koncentráljatok. Mert hiába minden bántás amit Ő kapott, a szive mélyén tudta, hogy mindenkinek a legjobbakat kivánta, mindig. Magán kivűl.