Tanácsadói Válaszok 2018. – Szőllősi Tibor válaszol
Összesített kérdések-válaszok a pszichológia területén, 2018. július 31., kedd
A kérdéseiteket itt tehetitek fel: Szőllősi Tibor pszichológushoz intézett kérdések gyűjtőhelye
2018. július 31., kedd
Mesa kérdése:
Tisztelt Doktor Úr!
Egy egészen új keletű problémával fordulnék Önhöz. Az elmúlt 1-2 hétben elég sok, vagyis inkább úgy mondanám, nekem túl sok negatív inger ért. Nem tudom változtat-e bármin, ha ezeket konkrétan leírom, lehet elég lenne csak a természetüket körülhatárolnom, mindenesetre nekem könnyebbséget jelentene, ha kiírhatnám magamból.
Az egyik ilyen negatív inger párkapcsolati jellegű. A párom legjobb barátjával egy ideje fennált egy közös megegyezésen alapuló szexuális kapcsolat, amibe én eleinte nem akartam belemenni, de kettejük unszolására ez mégis megtörtént. Láttam, hogy mindketten örömüket lelték az együtt töltött alkalmakban, ám bennem ennek ellenére se nyugodott az érzés, hogy ez nem helyes. Nem azért, mert fizikailag ne élveztem volna, inkább az utólag felmerülő bűntudat volt az, ami gondot okozott, bár ezt igyekeztem nem kimutatni.
(A harmadik féllel ápolt kapcsolatom nagy jóindulattal nevezhető akár barátinak is, hiszen a hétköznapokban szégyenérzet nélkül tudok vele kommunikálni és a viszonyunk alapvetően is baráti volt. Soha nem közeli, de baráti.)
A hármasunk “kapcsolatának” múlt hét magasságában lett vége, amikor a párom barátja úgy döntött, most már tényleg ráveszi magát, hogy önálló partnert keressen és ebben a döntésében mindketten támogattuk is. Nekem ez az egész nagy megkönnyebbülést jelent, de ettől függetlenül bennem van a bűntudat, ami szépen lassan önutálattá nőtte ki magát.
Azt tudni kell, hogy édesanyámnak több szeretője is volt az elmúlt hat évben, ennek ellenére még mindig édesapámmal van, aki valamilyen – számomra felfoghatatlan – módon ezt el bírta viselni. Valószínűleg ez az oka annak, hogy valahányszor erre az említett hármasra gondolok, sírhatnékom támad. Nem szeretnék olyan hűtlenné válni, mint az édesanyám. Hiába nem fordult meg bennem, hogy elhagyjam, vagy másra cseréljem a páromat, úgy érzem elemészt a tudat, hogy mellette mással is voltam, pedig ez őt látszólag nem zavarja.
Tehát szerintem ez volt az első olyan tényező, ami a jelenlegi helyzetemhez vezetett. Ez talán még nem lett volna elviselhetetlen, előbb-utóbb túltettem volna magam a történteken, ha látom, a páromat valóban nem érintették rosszul a történtek, ami valószínűleg így van, hiszen ő volt az ötletadó.
A második konkrét esemény, ami miatt úgy érzem, ez az egész kezd kicsúszni a kezeim közül, egy koncert utáni lerészegedés volt. Nem vagyok büszke rá, nem is gyakran fogyasztok annyi alkoholt, hogy bármilyen negatív hatással legyen a viselkedésemre, de ez alkalommal ez sajnos nem így történt. Eddig csupán két alkalommal fordult elő, hogy annyit ittam, hogy utána ne emlékezzek bizonyos eseményekre és ezúttal sajnos nem merült ki hányásban és a hasonló “megszokott” cselekvésekben az a pár óra, amiről csak utólag tájékoztattak. A párom elmondása alapján, miközben engem hazafele támogattak, hangosan kiabáltam, hogy utálom a páromat, ezt természetesen neki címezve. Ez persze nem igaz, hiszen józanul ilyesmi eszembe se jutna. Nem szeretném bizonygatni, úgyhogy remélem hitelesnek véli, ha azt mondom, szeretem a páromat és ha tehetném, visszamennék és arcon köpném az akkori önmagam. Utólag rágódva a történteken arra az egyetlen (számomra) értelmes következtetésre jutottam, hogy ez az egész üvöltözés a magam iránt táplált haragból fakad, ami sajnos az alkohol hatására a párom ellen irányulva bukott ki belőlem. A harag pedig a fentebb leírt korábbi hármas szexkapcsolat hozadéka volna, ha jól sejtem.
Az utolsó hibám pedig a tegnapi napon történt, azóta aludni se tudok. Önmagában talán nem okozna nekem ekkora stresszt és örlődést, de az előbbiekkel megalapozva, minden eddiginél rosszabb órákat éltem át a délután, este, illetve most éjjel, amikor ezt a bejegyzést írom.
Jelenleg egyedül vagyok a párom édesanyjának nyaralójában azzal a céllal, hogy az itt nyaraló vendégek után takarítsak, illetve segítsek nekik. Ez alapvetően nem az én tisztem lenne, de ebben a pár napban csak én értem rá. Eleve az egyedüllét se sokat segít a hangulatomon; amilyen gyakran csak lehet, felhívom a páromat, a barátaimat, vagy a szüleimet. Normális esetben nem viselem rosszul az egyedüllétet, de a második incidens óta legszívesebben bebújnék a takaró alá és addig ki se jönnék, míg valaki értem nem jön, hogy ne legyek egyedül. Bárki, aki csak egy kicsit is ismer megmondja, hogy ez két héttel ezelőttig a legkevésbé se volt rám jellemző, és ez egy kissé aggaszt.
Ennek fejébe még meg kellett oldalom egy dugulást az egyik vendégnél, ami tekintve a nyaraló helyét, eléggé nehézkes volt. Korlátozott lehetőségekkel indultam a kihívható szakemberek számának szempontjából és így épp egy olyan szerelőt sikerült kifognom, aki ugyan épp nem tartózkodott otthon, de ajánlott egy “nagyon munkaszerető embert”, aki mint kiderült, kihasználta, hogy egyedül voltam és nem volt tapasztalatom az ilyen jellegű munkák árával. Röviden: az indokolt összeg kétszeresét kérte el tőlem, amiért én az ilyen esetekben használható, korábbi vendégektől származó bevételből fizettem. Természetesen utólag derült ki az átverés, de pár telefon után sikerült “meggyőzni”, hogy adja vissza a pénz felét. Ez elvileg holnap fog megtörténni és nem is az frusztrál, hogy valóban visszakapom-e a pénzt, csak a tudat, hogy hogy lehettem ennyire ostoba és kihasználható. Szerencsére az párom édesanyja végtelen jóindulattal volt felém, őt is verték már át, nekem mégis olyan ez, mintha csalódást okoztam volna és nagy kárt a tapasztalatlanságommal. Hosszú ideje most először éreztem úgy, hogy igazán tudnék sírni, de aztán mégis azt választottam, hogy addig telefonálgatok, míg nem kapok megerősítést abban, hogy senki nem utál igazán és sikerül némileg enyhíteni az anyagi kárt.
Így leírva, esetleg külső szemlélőként talán nem tűnnek olyan nagy horderejű problémáknak, de nekem ez mégis sok. Valamiért nem működik az eddig bevált módszerem, miszerint megbeszélem a történteket azokkal, akikre tartozik, tisztázom a dolgokat és esetleg a barátaimmal is megosztom a dolgokat, ha azok olyan jellegűek. Korábban így nagyon hamar megnyugodtam és magamban is sikerült elrendeznem az érzéseket. Ha mégse sikerült, akkor a gondolat, hogy a múltban is hibáztam, mégis itt vagyok, illetve, hogy az adott problémára évek múlva talán emlékezni se fogok, mindig megnyugtatott. Most még ez se. Illetve ideiglenesen használ, de amint kizökkenek, vagy leteszem a telefont és egyedül maradok a gondolataimmal, ugyanolyan intenzitással törnek rám a torokszorító érzések és tehetetlennek érzem magam.
Ide jön még pluszba, hogy az elmúlt hónapokban felszedtem pár kilót, ami nem jött jól az alapból sem modell alkatomnak. A párom ugyan soha nem mondja ki tolakodó, vagy bántó módon, de kaptam rá utalást, hogy ez a változás nem tesz jót a szexuális vonzalmának. (A saját testének a változásával is tisztában van, így azt is felajánlotta, hogy sportoljunk közösen.) Igazából örülök, hogy őszinte és teljes mértékben megértem, hogy miért szólt még időben. Nem gondolom, hogy egy férfinak minden formában kell tetszen egy nő, még akkor sem, ha évek óta együtt vannak. Persze az nem segít, hogy nekem egészségügyi okokból kifolyólag nem jöhet szóba akármilyen mozgásforma, így inkább az étrendemen igyekszem változtatni, ezt a módszert viszont ő nem tartja túl sokra. A lényeg, hogy én már dolgozom a változáson, de bármennyire is megértem az eszemmel, nem esik jól, hogy a párom nem kíván annyira, mint régebben.
Elnézést kérek, hogy ilyen hosszúra sikerült, de az álmatlan éjszakák sajnos ezt művelik velem.
Szőllősi Tibor válasza Mesa kérdésére:
Tisztelt Mesa!
Köszönöm, hogy megosztotta velem részletekbe bele menő dilemmáját. Amennyiben jól értelmezem, ez egy nagyon megterhelő helyzet az Ön számára.
Bűntudat, szexuális vágy, párkapcsolati nehézség, szülei élete, saját múlt, hit, testkép, egészségügyi probléma, bizonytalanság, szerepek. Ez rengeteg kérdés és felszakadt érzés egyszerre. Mindehhez hozzájön egy krízis is – inkább több, ami felerősíti az előbbieket.
Amikor az ember feje fölött összecsapnak a hullámok, tehetetlenségében képtelen megőrizni egyensúlyát. A legtöbben elkezdenek kapkodni. Olyan dolgoknak is nagy jelentőséget kezdenek tulajdonítani, aminek a jelen helyzethez elképzelhetően semmi köze sincs. A korábbi problémakezelési megoldások csődöt mondanak. Újakat kell találni.
Ami eszembe jutott még, az a megfelelési kényszer. Egyáltalán mások által elfogadva érezte magát valaha is? Önmagával ki van békülve? Annyi mindent megtesz csupán csak azért, hogy elfogadják, hogy túlélje az adott helyzetet.
Tudja, ha az ember megszok valamit, amikor az eltűnik hirtelen, elkezd hiányozni. A megváltozott új helyzetben el kezdi keresni, mivel tölthetné ki a jelenlegi űrt. Ez egy keresési szakasz. Párja részéről valószínűleg elfordulással jár. Visszahúzódik a barlangjába.
Ebben az állapotban a kapkodás a legrosszabb tanácsadó. A zavaros helyzet, még zavarosabbá válik amikor össze-vissza csapongnak a gondolatok, az érzések.
Ilyen helyzetben egy tanácsadás jó lenne. Keressen egy olyan külső szemlélőt, aki objektíven látja az Ön helyzetét, és tud vele beszélni bővebben. Érzelmi megnyugtatásra is szüksége lenne, minél hamarabb! Igazi barát, barátnő.
Dani89 kérdése:
Üdv!Engedje meg hogy írjak pár sort nemtudom mi lenne a jó dolog de engem skizofréniával és szorongással valamint depresszióval kezeltek. de csak kezeltek ugyanis édesanyám megismerkedett egy emberrel aki azt állítja táltos és ő meggyógyit nos én ennek utána olvastam az a baj ezzel hogy a táltosoknak semmi köze jézus krisztushoz mert a táltosok pogány kultúrából valók és ez az ember azt állítja hogy jézus krisztust megkérte hogy gyógyítson meg hozzá teszem kicsit én is vallásos vagyok és azért olvasgattam a témába.Tehát mikor édesanyám megmondta hogy ez az ember engem meggyogyított elvette az összes gyogyszeremet és nem engedte hogy orvoshoz mennyek 3 hónapig gyogyszer nélkül vagyok és most nagyon rosszul voltam de egy barátom segített adott 1 szem 0.5 ös frontint az segitett nemtudom mi lenne a jó dolog tudok még sokáig írni mesélni de szerintem erre nincs szükség mi lenne a jó megoldás 24 éves leszek szeptemberbe amikor felvetettem hogy elköltözök anyukám hazudott és azt mondta rákos kiderült hogy nem az ezek után nemtudom mi tévő legyen munkahelyemet elveszitettem nincs meg a szükséges évem a rokkantsági ellátásra és nincs hova mennyek.
Válaszát előre is köszönöm
Tisztelettel: K.Dani
Szőllősi Tibor válasza Dani89 kérdésére:
Tisztelt Dani89!
Az önállósodása, leválása édesanyjáról talán elérkezett. 24 éves, ideje lenne a saját életéről is döntenie. A gyógyszerek szedését javaslom. A Táltos „terápiája” talán segíthet, kérdés, hogy kinek fontos. Mióta kezelték gyógyszeresen? Egyéb terápiás ellátást kapott valahol?
Amennyiben kórtörténetét leírná, pontosabb képet kapnék a helyzetéről.
Szerző:
