Nem tudom miért, de mostanában különösen rosszul vagyok reggelenként. A hétfői nap rohangálással telt, de szó szerint. Köszönhető ez annak, hogy a "drága" édesanyám és öcsém állandóan felbontják a leveleimet, amik még arra a címre érkeznek ahol anno én is velük együtt laktam. Igaz, hogy egyszer már leszögeztem velük, hogy ezt nemigen kéne, de nem értenek a szóból. Így hát kénytelen kelletlen vagyok hivatalról hivatalba rohangálni, hogy megváltoztassam az értesítési címemet. És akkor még nekik, a "drága" régi családomnak áll feljebb, hogy mi az hogy én ki merem nyitni a számat, meg természetesen annak is én vagyok az oka, (ki más is lehetne?) hogy anyám megint kórházban van. Én sem vagyok tökéletes, senki sem az, de amit annak idején műveltek a fent említett családtagok a sokszor italozó apámmal(aki ezen problémát eltekintve mintaapa volt), az azért enyhén szólva durva volt. Arról meg nem is beszélve, hogy egyik napról a másikra elköltöztek albérletbe, engem meg otthagytak egy fillér nélkül édesapámmal akinek nem volt munkája, én meg még tanultam azidőtájt.Édesanyám azzal indokolta, hogy nem mehetek velük az albérletve, hogy neki választania kellett az öcsém és köztem és ő öcsémet választotta.Édesapám már sajnos nem él, lassan 2 éve , hogy meghalt, de mai napig nagyon hiányzik, annak ellenére, hogy milyen volt. Édesanyám meg szerintem most kapta vissza mindazt a sorstól amit anno édesapám ellen elkövetett, beteg lett, mint én. Öcsémnél minden megy mint a karikacsapás, diplomás, jól fizető állása van, azt se tudja mire költse a pénzét.
Közben hétfőn voltam az áternél is, megememelte két gyógyszeremnek is az adagját. Nem tudom, hogy a már meglévő gyógyszereknél ez az emelés mennyire hatásos, vagy mennyi idő telik el, mire elkezd valamit érezni az ember belőle.
Tegnap elmentem öcsém elé a levélért, ami természetesen mondanom se kell, hogy fel volt bontva. A bíróságtól jött, korlátozó gondnokság alá helyeztek. Nem elég hogy van egy kisfiunk aki nem lehet mellettem emiatt a szar betegség miatt, akkor még ez is…
Ma voltam a Munkaügyi Központban, még mindig elkeserítő a helyzet. Sokszor már ebbe őrülök bele, hogy nincs állásom, itthon vagyok, csak a nagy tétlenség van meg a letargia.Úgy volt hogy délután megyek a párom elé, aztán visszük a kocsit a szervízbe, de valahogy semmi indíttatásom nincs hozzá. Fel is hívtam, elmondtam neki, hogy inkább nem mennék, erre jött a már megint miért, mi bajod van című kérdés. Áh, túl sok ez már nekem.