Teljesen indifferens, hogy miről volt szó, egy nálam picit idősebb barátnőm (a kutyasuliban) megkérdezte:
– Nálad minden ilyen? Fekete vagy fehér?
– Igen.
Mert végül is a fekete a szín hiánya, a fehérben pedig minden szín benne van, én nem bontom. Van fény és sötétség, létezik igen és nem. Nincs árny, alkony; talán. Vagy ez, vagy az.
Teljes igazsága van a jin-jangnak, egyik sem értelmezhető a másik nélkül: mint ahogy minden édes süteménybe kell egy csipet só, és minden sósba egy csipet cukor.
Olyannyira csak a két ellentét létezik számomra, és a kettő együttes léte, hogy értékelte! a szomszéd, amikor le-nem-normálisozott, hogy azt válaszoltam: milyen jó, hogy mi is vagyunk, tudjátok mihez viszonyítani a normálist.
Tehát van élet és halál. Mindkettőben egy csipetnyi a másikból, hogy értelmezhető legyen.
Szerző:
Szerintem az emberi agy nem képes pantone skálában legenerálni a direkt színeket, hanem mindent színbont-színkever pár alapszínből (mint a szitanyomás). A bordik agya is bont – kever, csak az eredményt túl közelről nézi, nem távolról, ezért csak a különálló pontokat érzékeli, és ha a pont nagy fehér akkor a dolog fehér, ha nagy fekete akkor pedig fekete.
Távolról meg szépen kijön az átmenet.
Fax az outliferbe. Nem!!!
Még „nyomdailag” alkalmazva is gyűlölöm!
Az igazi festőművészek meg még többet érzékelnek, mint a panthon-skála… Sőt, egy jó gépmester is… 😀
Akkor sincs más, mint fehér (minden szín egyben) és fekete (színhiány).
„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.”