Igen, nehéz ügy, mert a border horizontális ingadozása az érzelmi-hangulati életnek, a bipol vertikális. Ezért is csodálkozom, hogy fiataloknál (fiatal felnőtteknél) diagnosztizálnak bipoláris zavart, hiszen a hosszanti metszetet látni ennyi idő (év) alatt lehetetlen. Persze egyszerűnek tűnik, hiszen a gyógyszerezés ugyanaz: elsősorban hangulatstabilizálók (amelyekről nem győzöm eleget hangsúlyozni, és egyes pszichiáterek is jelentőséget tulajdonítanak ennek: epilepsziagyógyszerek). Aztán először ez, aztán az: és itt jön a tulajdonképpeni kérdés, hogy a borderline-nak szövődménye-e a bipolaritás? Vannak áterek, akik állítják: csak akkor azt nem értem, hogy kezelés mellett (mind gyógyszeres, mind terápiás) miért alakul ki egyikből a másik? Vagy, hát, ahogy én laikusan feltételezem, eleve megvan mindkét ingadozásra a hajlam, és a környezeti hatások és az eltelt idő (t. i.: a tünetek megjelenésétől eltelt idő) függvényeképpen jön ki egyik, illetve másik – vagy mindkettő –, ami viszont szerintem a diagnosztizálás „képtelenségét” is jelzi?
Csakhogy nem mindegy, hogy valakinek van egy amúgy súlyos személyiségzavara, vagy egy súlyos elmebetegsége. Az egész pszi tudomány nagy hiányossága, hogy a horizontális és vertikális ingadozást nem tudja elválasztani. És még mindig itt következik a kérdés: a kettő tulajdonképpen ugyanaz-e, következménye-e egyik a másiknak, avagy szinte eldönthetetlen diagnosztikai kérdés.
Szerző:
Mivel engem egyikkel sem diagoltak, így nem tudok érdemben hozzászólni. De akinél mindkettő van, annál látom hogy szétszedi belül az embert, és emiatt akaratlanul eltaszítják a barátaikat. Miközben amúgy nagyon is ragaszkodnak hozzájuk.
Igen, mert a belső libikókát, feszültséget rázúdítjuk a környezetünkre, és a legközvetlenebb környezetre a legjobban… Így egyfajta (olyankor tudattalan) energiavámpírok vagyunk. Egyszer mondta a lányom: „fél nap „hisztivel” te nyersz 2 óra energiát, a másikat meg 2 hétre leszívod”.