A pincénkben lecsaptam egy kis íróasztalkára – és felhoztam magunkhoz.
Hát, a legjobb szomszédom két nap múlva reklamált a faliújságon, hogy az aranyos kis régi gyerek-íróasztaluk nyomtalanul eltűnt.
Azonnal felhívtam, hogy elnézést, én voltam. 🙁 (hát, őszintén szólva nem így kellett volna csinálni… Inkább levelet írni és rátenni az asztalkára, megkérdezni kié, és hogy kölcsönözhetem-e. Vagy ha már elvittem, a hűlt helyére odatenni egy papírt, hogy ha valaki keresi, nálam van. Igazándiból elloptam valamit azzal, hogy szó nélkül elvittem.)
Na mindegy, mivel jó a viszonyunk, és mondtam, hogy bocsánat, nagyon rosszul csinátlam, blablabla, ők is mondták, hogy nyugodtan kölcsönözhetem, amíg nem veszünk magunknak egyet.
Tegnap nagy napunk volt az IKEA-ban, sokmindent vettünk, íróasztalt és széket is hozzá!
Másnap már vissza is tettem az asztalkát a helyére, és írtam e-mailt.
Már nem ismételgetem és mondogatom, hogy bocsánat, bocsánat, bocsánat, és nem szórok hamut a fejemre, bár tagadhatatlan továbbra is, hogy nagoyn bunkó módon cselekedtem, inkább írtam egy KÖSZÖNŐ KÉPESLAPOT EGY TÁBLA CSOKIVAL. és azt tettem az asztalka tetejére. (bár a csokit az IKEA büféjében vettem, és nem gondoltam, hogy elajándékoznám – de ma rájöttem, hogy a jó viszony a szomszédokkal megér egy tábla jó csokit….)
ezzel el is van simítva a dolog, remélem, és nem gondolják, hogy egy hülye bunkó magyar vagyok!
Szerző:
