Az ex egyszer kifejtette, hogy nálunk sokkal nehezebben köttetnek meg a kompromisszumok, mert két erős egyéniségről van szó. (Volt olyan is, hogy „két dudás egy csárdában nem fér meg”.) Ez is igaz volt, DE én csalódtam a kompromisszumban. Igaz, csak egyszer, de az éppen elég „lecke” volt.
Tudniillik a kompromisszum egyezség: ha te így, akkor én úgy. De ha valaki nem tartja magát ehhez, akkor mit lehet tenni? A bizalom elvész, és egyszer és mindenkorra, gyakorlatilag mindenkivel szemben.
Apám mindig az „úgyse” alapelv szerint ajánlott egyezséget: meg volt győződve, hogy „úgyse” teljesül, magyarán felelőtlenül ígérgetett. Volt, hogy kénytelen volt betartani, mert anyám figyelmeztette, hogy „ha már megígérted”. Persze a koncepció az volt, hogy „úgysem teljesül, úgysem tudod megcsinálni”. Így aztán ígérgethet, én úgysem tudom teljesíteni, és akkor neki sincs kötelezettsége. Úgyhogy ő nyugodtan kötött alkut az „úgyse” elv nevében.
Na már most, én nagyon szerettem volna biciklit, de ő meg soha nem akart nekem, mert balesetveszélyes. (Mint szinte mindenről, erről is van néhány rémtörténetük.) Az már nem érdekelte (őket), hogy milyen hátrányok érnek egész életemben, hogy ugyan 5-45 éves koromig sportoltam, de nem tudok sem úszni, sem biciklizni… Próbáltam én megtanulni másén, persze sikertelenül, mondjuk a „fog nélkül” részben sikerült, nagybátyáméknál egy Audiban landoltam.
Egyszer végül beígérte: az a bizonyos hetedik osztályos, szörnyen lerontott (4,3) bizonyítványom kapcsán. Hogyha ebből meg abból a tantárgyból javítok (úgy ötből), meg a magatartás-szorgalomból minimum az egyik ötös, akkor kapok egy biciklit. És pechjére – én „hoztam” a lehetetlent. A bicikli? Azt sosem kaptam meg, vártam egy darabig, persze a nyár vége felé már reklamáltam. Erre közölték, hogy háhá, az arra szánt pénz elment az utazásra. Mi is volt tulajdonképpen ez az utazás? JUTALOMKIRÁNDULÁS (az NDK-ba) egy kerületi tanulmányi versenyen elért eredményemért! Akkor csodálkozva megkérdeztem anyámat: „Ti MEGBÜNTETTEK azért, mert nyertem egy tanulmányi versenyt?!” Anyám hátat fordított, és kirontott a szobából (ma már tudom, hogy Ő szégyellte magát), én meg hatalmasat csalódtam. A szüleimben meg a kompromisszumban.
Azóta a kompromisszumot egyszerűen megalkuvásnak tartom, mert azt tapasztaltam, hogy ÉN hiába teljesítem a megállapodásban foglaltakat, attól a másik fél még nem biztos, hogy tartja magát hozzá. Tehát, ha belemegyek egy „alkuba”, máris a másik „győzött”, az ő akarata fog érvényesülni.
Később ezért veszett el azonnal a bizalmam az áternőben, amikor kimondta: – Kössünk új terápás szerződést! – ez számomra diktátumot jelentett. (Az is…)
Egyetlen dologban vagyok hajlandó némi kompromisszumra: a főzésben, na csak olyannal, aki tud főzni. De akkor is kényszerem van „ellenőrizni”, hogy tényleg úgy vágta-e, tényleg kihagyta-e belőle. Ezzel kapcsolatban mondtam a barátnőmnek, amikor az öccsével (a haverom) főztünk, hogy „kompromisszum született”. Mire ő: „Na végre, hogy megtanultad! De miért kellett ehhez 50 év?” Miért, miért, na vajon?
Szerző:
