Az 1977-es, március 4.-i földrengés után a legmaradandóbb és egyben a legmegrázóbb élményem az volt, amikor ugyanabban az esztendőben, május 9-én hajszál híján elveszítettem a férjemet. Ezen a napon ünneplik Romániában a függetlenség napját (akkor volt a centenárium, száz évvel azelőtt kiáltották ki az ország függetlenségét.) Ezt a napot a legnagyobb bukaresti sportstadionban, Ceusescu jelemlétében ünnepelte az főváros. A férjemet, mint egy bukaresti vállalat mérnökét, kirendelték az ünnepségre. A stadionban lett rosszul. Azelőtt semmi jele nem volt a betegségének. Ott lyukadt ki a gyomra. Beszállították a katonai kórházba, azért oda, mert a bukaresti sürgősségi kórház a földrengés miatt még romokban hevert. Egy idős, kiváló román sebész volt aznap szolgálatban, azzal küldött haza, hogy ha a férjem (öt éve voltunk házasok, akkor még csak egy fiúnk volt) megéri a reggelt, akkor talán továbbra is életben marad. Nos ez történt. Ám ez az eset is tovább mélyítette azt a hitemet, rettegésemet, miszerint nem tudok úrrá lenni az eseményeken.
1979-ben otthagytam a Román Televiziót, mert nem tetszett az a munkakör, amibe ott besoroltak. Persze évekbe telt, amíg megérlelődött bennem az elhatározás: menni kell a tévétől. Egy romániai magyar (az egyetlen) szakszervezeti hetilapnál kaptam azonnal állást, még mindig Bukarestben. A rendszerhez, Ceusescuhoz hű vezetőség ott tárt karokkal fogadott: az hitték, hogy „egy jó elvtársnő” érkezik az állami televíziótól. Első alkalommal vézércikket kértek tőlem, amiben megírtam, hogy a szakszervezeteknek harcolniuk kellene a tagság életkörülényeinek a javításáért. A főszerkesztő kékült-zöldült, átírta a cikket, és azt mondta: „Elvtársnő, felejtse el, amit a szakszervezetekről eddig tudott.” Pár perc leforgása alatt tudtomra adta, hogy a szakszervezeti lap pártlap, és az a feladata, hogy a pártot és dicső vezetőjét éltesse, népszerűsítse. Ezek után számtalan rendreutasítás következett. Ezt tetézte meg az is, hogy Bukarestben a lakásokban egyre hidegebb lett, az üzletekből eltűntek az alapvető élelmiszerek. Miközben megszületett a második fiam.
Már közvetlenül a földrengés után elhatároztam, hogy semmiképpen nem maradunk a fővárosban. A férjem is marosvásárhelyi származású (korábban hét éven át osztálytársak voltunk), tehát kézenfekvő volt a gondolat: haza kell költöznünk. Csakhogy ezt számunkra a Párt és a Kormány megtiltotta. Hihetetlen, ugye? Márpedig így történt.
Folyt. köv.
Szerző:
drága Rebarbara. szörnyű és lebilincselő történet, külső és belső utazás, amiről írsz.
rettegve olvaosm tovább.
most azonban el kel lindulnom.
ölelés.
ama
Viszontölelés.