Kisétáltam megint a privát kis szanatóriumkertembe, persze mire odaértem és leültem pont elezüstösödött az ég rendesen, és ez elég is volt ahhoz, hogy ne tudjak nyugton ülni a picsámon, és élvezni a helyzetet, hogy a harmadik iksz után kevéssel már önelégült, összevisszavilágosodott nyugdíjasok életét élhetem. Hiteles vén faszként most is ugyanazon a padon állapodtam meg amelyiken egyébként mindig. Aztán mellettem letáborozott két feltűnően prosztó liba, hiába ennek a helynek mindig megvolt a magához való humorérzéke. Annyi baromságot hordtak össze, időnként kedvem lett volna közbeszúrni, hogy „bezzeg az én időmben”, már csak azért is, hogy gyúrjak kicsit az új imidzsemre. Ezzel együtt most, hogy túl vagyok egy könnyed loboncszobrászati ülésen, nagyjából úgy festhetek mint egy jóllakott óvodás, esetleg egy pszichedelikus rajzfilmszéria kobold identitású főszereplője. Szóval egyszerre vagyok hetven, és tizenhét, igazán szép, mondhatom! A hetesen egészen közelről megcsodálhattam egy kecses negyvenes miniatűr lifegőit, ez kétségkívül felvillanyozott. Kedvem lett volna agitálni azért, hogy fészkelődjön még egy kicsit az ülésen, hátha jut még valamennyi a látványból, de rögtön aggódni kezdtem, hogy ez mennyire fér bele a sikamlós civilizációs összeborulás szigorú rendeleteibe. Istentelenül zavar a tény, hogy sem egy, a világi dolgoktól végleg herótot kapott, réveteg vallási vezető, sem egy komisz kamasz, sem egy túlzottan egyenes, izgő-mozgó idióta nem lehetek igazán. Köztes megoldásként manapság leginkább egy flúgos fokának látom magamat ahogyan például elnyúlok ezen a padon, csak én nem tudom olyan szívélyesen mosolyra görbíteni az ajkamat mint a köztudottan extrém cuki tengeri emlősök.
Egész délelőtt nyugtalan voltam. Csinálnom kéne már valami váratlant, de túl sok kreativitás nincs bennem, motiváció annál is kevesebb akad. Ma eszembe jutott egy régi lány, legyen mondjuk Karina (és bár tényleg az lenne!), a belpesti bedroom muzsikusok felkent papnője, aki abban az időben, szóval az én időmben még egy viszonylag egyszerű lány volt, kevésbé egyszerű szellemi berendezéssel. Teljesen oda voltam érte, de sajnos elsumákoltam a dolgot éveken keresztül. Az igazat megvallva nem tűnt túl lelkesnek még a kezdet kezdetén, ezért aztán hanyagoltam a dolgot. Aztán pár évvel később mikor egészen véletlenül kiderült, hogy alig negyed órára lakunk egymástól, ő kezdte nyíltan forszírozni a pajtáskodást, de akkor én már munkanélküli múmiaként nyögtem a Maslow-piramis alatt, valahol nagyon mélyen. Szóval az a történet, hogy nincs történet. Elég zavarba ejtő jelenség volt. Tulajdonképpen lezserebb volt mint egy hatvanas évekbeli táncdalénekes a fekete-fehér fotókon, ugyanakkor mégis volt benne valami egyszerre cuki és szexi bizonytalanság. Hogy ez miként lehetséges azt nem tudom. Az első perctől folyton lesokkolt valamivel, holott akkor engem nem nagyon lehetett már lesokkolni. Amikor még csak képeken láttam, elképzeltem milyen édes, kellemesen vinnyogó hangja lehet. Karcsú volt, lehetett vagy negyven kiló, és volt benne valami kislányos, vagyis inkább „lolitás”. Aztán amikor találkoztunk és kinyögte az első túlságosan frappáns és passzent mondatát, kiderült, hogy gyakorlatilag mélyebb hangja van mint nekem, holott én is eléggé dörmögő stílusban nyomom állítólag. Össze is zavarodtam hirtelen. Meg be is fostam. Beültünk a Clock-ba, mert ott volt eredeti cseh sör. Sörszakértő volt a drága, még komoly blogot is vezetett egy időben. És a többit nagyjából hozzá is lehet képzelni. Elég aktív és csúnya életet élt, de hát másképpen nem is találkoztunk volna. És akkor erre, amikor valahogy szóba jöttek a nyugdíjas évek, a lehető legnagyobb természetességgel közölte, hogy sokkal értékesebbnek gondolja azokat, mint ezt a lángoszlopokkal pulzáló fiatalságot. Höhh, mi van? Mindezt úgy, hogy nem sokkal ez előtt még arról mesélt, hogy hogyan hányt le egy éppen óvatos taperolással próbálkozó fickót az éjszakain, néhány héttel korábban. (A sörszakértők élete képekben.) Szóval kicsit sem volt áttetsző, mint nagyjából az összes többi. A beszédmodora pedig utánozhatatlan volt. Ezt imádtam benne a legjobban. Ráadásul olyan könnyeden adta elő magát, hogy indokoltnak éreztem, hogy zavarba jöjjek. „Basszus, ez megesz reggelire” – valami ilyesmit gondoltam. De egyáltalán nem volt az a vérengzős típus. Mintha egy felnőtt tigrist kereszteztek volna egy őzgidával, így lehet leírni nagyjából. És a végeredmény valahogy úgy festett, hogy igazán se egyik, se másik. Szexuálisan pedig jobban tudta verni bennem a tamtamot mint bárki, holott hát nem igazán játszott rá az amúgy hibátlan nőiességére. Jó, néha felkapott egy csini, hatvanas éveket idéző szoknyát vagy ilyesmi, de nem ez volt az átlag, sminkkészlete meg egyszerűen nem volt. Szóval ő volt Karina, aki anélkül lett legenda az amúgy nem kissé unalmas históriámban, hogy igazán beleírta volna magát. Bezzeg a hazai underground húgyfoltos lapjaira beírta a nevét néhány évvel később. És pökhendi pupákok egész hada rázta rá a bránert kétségbeesetten naphosszat, miközben a megboldogult Matula Magazin belpesti, csimpánzképű trendbetyárjai adták alá a lovat, őszintén remélem, hogy csak átvitt értelemben. A kibaszott lényeg az, hogy azt gondoltam, és már nem is első ízben, hogy igazán írhatnék egy szaftos kis esszécskét neki. Írhatnék egy csomó értelmetlen és lényegtelen dolgot ahogyan szoktam, meg néhány lényegesebbet is. Már csak azért is, hogy kvittek legyünk, és egyszer végre én is lesokkolhassam. Leírnám, hogy meglehet, hogy éppen ezzel a kevés jelenléttel érdemelt ki mindenféle plecsniket tőlem, de az is lehet, hogy valóban ő a szuperwoman ebben a francia stílusú komédiában, és néha jó volna sejteni melyik is igaz inkább. És leírnám azt is, hogy szívesen megbuzerálnám a húsos kis mütyürjeit, ilyet már úgyis baromi régen írtam bárkinek is. Robbantani szeretnék folyton, tisztán beszélni, ami a csövön kifér, de aztán valahogy mégis engedelmeskedek a konvencióknak, ami valószínűleg inkább üdvözlendő mint sem, ettől függetlenül a fasz ki van vele. Unom a ketreceimet, ugyanakkor persze félő, hogy ha kiszabadulnék innen rögvest, vagy legalábbis túlságosan hamar kicsinálnám magamat. Egyébként is, most annyira fonnyadt vagyok megint, mintha egy nagyobb adag lónyugtató sunnyogna az ereimben. De a folytonos megalkuvással még így sem tudok önfeledten kezet rázni.
És miközben az agyamban ehhez hasonló szarságok tülekednek, odakint a tárgyszerű valóban igazán nem történik semmi. Közönybe fullad nagyjából minden, nincsen a hétköznapokban semmi teátrális, filmszerű, csak ez az üres bizsergés. Lébecolok mint egy dologtalan lódorong, nincs mit szépíteni a helyzeten, és persze napról napra jobban rettegek, hogy kihullik a hajam meg a fogaim, elszabotálja a vénák forgalmát egy kövér vérrög, és elkékülök mint egy koros kórházi lepedő, esetleg csak simán elbasz a tizenhetes villamos valamelyik illúziókkal vemhes kurva délutánon, és anélkül szerzek tikettet a ravatalra, hogy a legcsekélyebb értelmét is találhattam volna annak, hogy itt voltam. És legalább ilyen gyakoriak azok a momentumok amikor a tükörbe nézve egy réges rég bebalzsamozott, és a szükséges egyéb szertartásokon is régen átesett flúgos, kócos kriptatölteléket vélek felfedezni magamban. Próbálom kibogozni a cselekmény szálait, de idővel mindig rájövök, hogy nincs cselekmény, ez a varrónői kivagyiságból szőtt sűrű drapéria van csak ami nagyjából mindenre rátehénkedik ami van vagy nincs, alóla sandítok kifelé tapintatosan, a helyzet humora, hogy odakint sincs semmi ami kandikálásomhoz ürügyet szolgáltatna. És eltelnek a napok, így vagy másképp. Nem lehet visszaélni az élettel, erre kellett rájönnöm, élni lehet vele vagy nem élni, és ezt kurvára utálom, főleg így, hogy az összes esélyemet eljátszottam a nagy katarzisra. És most gyűjtögető életmódot folytatok. Egy kis megkönnyebbülés, egy (igazán) kis sikerélmény, egy kis forrongás, és két kis cici a hetesen, persze, csak, hogy legyen valami ami mögöttes tartalommal is fel van szerelve. Mindezek ellenére fejlődöm, frankón. Pont egyik nap gondoltam bele, hogy mondjuk három évvel ezelőtt még mennyire be volt szűkülve az életterem. Az a fajta nyűglődés és korlátoltság aminek akkortájt volt szezonja, ma már elképzelhetetlen. Most egy új helyzet van lényegében, és mit lehet tudni, még az is lehet, hogy egyszer ezt is megoldom. A probléma csak az, hogy olyan lassú tötymörgésre van csak kapacitásom, hogy félő, hogy ezt a tempót tartva tényleg soha sem kerülök igazán közel sem a valódi megoldásokhoz, sem önmagamhoz. Egyet előre, négyet hátra. Így odaérek vajon egyszer ahova épp odaérni érdemes volna vagy marad a szokásos, fanyar pofával konstatálása a fejleményeknek, hogy tudniillik megint lekéstem valamiről, vagy ami még rosszabb, mindenről? A válasz kézenfekvő, és nem tudom mivel cáfolhatnám az önvádat, miszerint olcsó húsnak híg a leve, meg, hogy addig jár a korsó a kútra míg a kutat le nem dózerolja az új évezred, és egyéb idevágó borzalmak. De sebaj, múlatom az időt, az idő meg múlat rajtam. Sosem akartam megöregedni, és tessék, itt vagyok, képzelt kardigános, klórszagú bácsika, cinizmussal, zsibbadt végtagokkal, és hatalmas igényekkel. Csak azt nem tudom ki sétáltat meg, hogy még egyszer lássam a májusi kerteket.
Szerző:
