Az egész azzal kezdődött, hogy anyámék 58 éve megegyeztek, hogy elosztják a házimunkát. Ez azon kevés dolgok közé tartozott, amit anyám ki tudott harcolni. Ennek értelmében apámé lett a vásárlás és a „hivatalos ügyek” intézése. Nem mellesleg ebbe beletartozott, hogy ő kezelte a pénzt… Anyám is vásárolt, amikor amit kedve volt. De még a nőgyógyászához is apámnak kellett telefonon bejelenteni. Ezenkívül apám vitte le a szemetet, amit hosszas tépelődés után csakis a „hivatalos ügyek” közé tudtam besorolni. Na már most, külön hülyeség kell hozzá, hogy ez évtizedeken át betartassék…
Aztán úgy négy éve, amikor apám elkezdett szellemileg leépülni, kezdte „hanyagolni” ezeket a dolgokat, anyám meg akkoriban kezdte kerülgetni a témát, hogy ide kellene költöznöm. A fentieket elmesélve az élettársam megjegyezte, hogy „ja, apád már alkalmatlan, új csicska kell neki”. Ellenálltam rendesen, amikor megszöktem onnan, a haveromnál laktam, aki előzőleg néhány hétre „vállalt”, de végül majd’ négy hónapig laktam ott. (Ez az a lakás, ahonnan havert kitette az önkormányzat.) De a másik haver, akinél a kutyám volt (először őt mentettem ki, csak azután szöktem meg) szólt, hogy el kell hozni a kutyát. Ezt meg csak anyámékhoz lehetett (később mégiscsak kellett neki gazdit keresni, de ez egy másik történet).
És aztán szép lassan észrevettem, hogy nekem kell mindenhova telefonálni, merthogy anyám nam hallja. (Érdekes, ha a barátnőjével beszél, azt hallja, mert „jól artikulál”. Persze, minden barátnője szebben artikulál, mint a gázos…) Aztán mikor kimászogattam a depiből, valahogy egyre többször én mentem le vásárolni (persze ő is, amikor és amit kedve van). Viszont akkor hasított belém a felismerés, hogy elérte, amit akart, amikor azon vettem észre magam, hogy én hordom le a szemetet… Demonsratíve ő is levisz egy-egy adag „külön” szemetet. A takarításba meg apám besegített (ő porszívózott), de az megoldódott a takarítóemberrel. És az a fineszes, hogy amit eddig megcsinált, azt most is. Zokszó nélkül mos, még amit kézzel kell, azt is; mosogat (habár néha én is), aztán vasal, ami viszont olyan neki, mint a főzés nekem, szóval szereti – isten tudja, mi okból, de szereti –, viszont nagyrészt én főzök, amit apám sosem csinált… Szóval szuperül járt velem.
Általában betartja a határokat, engem nem baszogat, hogy csináljam már, csak „rávezet”. A múltkor kicsit túllőtt a célon, amikor apám bekerült a kórházba. Azt mondja: „Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem lennél itt, ebben a nagy lakásban, egyedül”. Kapu bezárva.
Szerző:
